(A kritika A Fehér Lótusz harmadik évadának első két része alapján készült és minimális spoilert tartalmaz.)
Amikor egy nyaralásra érkező srác meditációját fegyverropogás szakítja meg egy üdülőparadicsomban, majd elkezd Jézushoz imádkozni egy Buddha-szobor előtt, akit aztán jól elküld a picsába, már sejthetjük, hogy megérkeztünk a Fehér Lótusz harmadik évadába. A leírt jelenet után a sorozat harmadik évadának nyitóepizódja egy héttel korábbra vált, és egy hajót mutat tehetős fehér amerikaiakkal, akik Thaiföldre jöttek kipihenni a kapitalista világ fáradalmait. A formula ismerős, ezt a védjegyszerű belépőt már szépen bejáratták a korábbi évadokban, mintha csak egy Love Island-szerű reality újabb kiadása pörögne a szemünk előtt.
A Fehér Lótusz új évadában is rögtön egyértelművé válik, hogy a nyaralásnak rossz vége lesz, de ez az eszköz már papírforma Mike White kultsorozatában. Ez a nyitány szinte semmi ahhoz képest, hogy a korábbi két évadban vagy bedobozolt holttestet toltak repülőre, vagy egy hullát ringatott a víz Szicília partjainál.
A Fehér Lótusz könnyen lehozható karanténprojekként indult: kevés színésszel, kevés helyszínen sikerült patent tartalmat gyártaniuk, ami kapóra jött a leállásokhoz vezető Covid-járvány alatt. Aztán ez lett az HBO új aranytojást tojó tyúkja, ami remekül illeszkedett a csatorna minőségi, szerzői tartalmakat preferáló felhozatalába és az aktuális közhangulathoz is passzolt, amikor gyors egymásutániban készültek az osztályharcos „eat the rich-filmek” (Élősködők, Saltburn, A menü, A szomorúság háromszöge).
Mostanra A Fehér Lótusz tizenöt Emmy-díjat és két Golden Globe-ot húzott be, melegikonná tette Stifler mamáját (Jennifer Coolidge), új szintre emelte a nézésével gyilkoló Aubrey Plazát, és megúszta, hogy a fent említett társadalomkritikus filmek másolata vagy szürke kísérősorozata legyen. A Fehér Lótusznak egyedi íze és humora volt, emiatt szerették meg olyan sokan, White pedig továbbra is hű az eredeti recepthez, ami az új évad első két része alapján az elkerülhetetlen önismétlés ellenére is működik. Ebben a sorozatban bőven maradt annyi kraft, hogy ne az elvárások miatt lefutott kötelező körnek tűnjön.
Jennifer Coolidge végül két évad után távozott a sorozatból, egy putyinista szerb-orosz színészt kiírtak inkább az alkotók, az első évadban megismert fürdőigazgató, Belinda (Natasha Rotwell) viszont visszatért az új részekre. Lecserélték a bulihimnusszá vált főcímdalt is (amit ezúttal is Cristobal Tapia De Veer írt), amit egyelőre több rajongó is kifogásol, pedig a vérfrissítés jól megy az új, thaiföldi környezethez, ami talán az eddigi legszebb helyszín Hawaii és Szicília után.
Amikor a nyitórész első percében elhangzik a „spiri dolgok” kifejezés, már az is sejthető, hogy az új évad központi témája a lélekgyógyászat és a spiritualitás lesz, illetve az, hogy gazdagék hogyan viszonyulnak a távol-keleti gyógymódokhoz. Tökéletes helyszín erre Thaiföld, ahol a csendes szemtanú szerepét felvéve ezúttal majomszobrok (és főleg igazi majmok) bámulnak a gazdagok lelkébe ókori műkincsek és festett reneszánsz alakok helyett.
Piper Ratliff (Sarah Catherine Hook) például csak azért jött az országba, hogy a diplomamunkájához interjúzzon egy szerzetessel. Vele tart Thaiföldre a komplett Ratliff-klán, köztük a pénzügyi világból jövő apuka (Jason Isaacs), a gyógyszerektől leszedált anyuka (Parker Posey), az identitását keresgélő tinédzser fiú (Sam Nivola) és a szociopata jegyeket mutató, alfahím nagytesó (Patrick Schwarzenegger). A Ratliff-szülők ismét az old money szimbólumai: lábukon loafer, kitesizett testükön galléros póló, homlokukon napszemüveg.
Thaiföldre érkezik még három szőke barátnő, akik a gimis barátságukat melegítik újra a hotelben. Belinda új masszázstechnikákat sajátítana el az országban, Rick Hatchett (Walton Goggins) pedig elrángatta magával nála jóval fiatalabb barátnőjét, Chelsea-t (a Szexoktatásból ismert Aimee Lou Wood), bár mint később kiderül, a férfit egészen más motiválta a thaiföldi útban.
Thaiföld jó alap ahhoz, hogy a készítők a spiritualitás kiüresedéséről és kisajátításáról beszéljenek a karaktereken keresztül. Ráadásul a hely egy rakás eddig még kiaknázatlan témát és kulturális kincset rejt, a készítők pedig jó érzékkel építik a helyi thai szereplők saját történetszálát is. A természet ezen a helyszínen plusz veszélyforrás, nem véletlen, hogy többször úgy pásztázza a kamera a szereplőket, mintha a lapulevelek mögül és a víz alól bámulná őket egy támadásra kész szörny.
A sokat puffogtatott tudatos jelenlét és a self-care lenne a szereplők áhított célja, a nyaralók viszont hiába mantrázzák a nyugati kultúra keletről átvett önsegítő mondatait, a nap végén semmit nem hisznek el ezekből. Egyszerűen megragadtak a saját gyarlóságukban, és teljesen menthetetlennek tűnnek.
A thaiföldi Fehér Lótuszban wifi sincs, és a közösségi terekben külön kérik az elektronikus kütyük mellőzését. Látszólag minden adott a papíron jól hangzó digitális detoxhoz (amit a hotel dolgozói előszeretettel ajánlgatnak a vendégeknek), jó kérdés viszont, hogy el lehet-e szakadni egy hétre a mobilunktól, ha közben a Wall Street Journal és a Washington Post újságírói hívogatnak kényes pénzügyek miatt, és nem kívánatos személyek szaglásznak az irodád körül a világ másik végén. Ez történik ugyanis Timothy Ratliffel, akinek a harca részről-részre egyre szorongatóbbnak tűnik. Fia, Saxon egy igazi tahó, aki a „punci, pénz, szabadság és tisztelet” hívószavai szerint szervezi az életét, és a csajozásaira is pénzügyi manőverként tekint.
Ígéretes szál még a Ratliff-fivérek abszurd és hierarchikus viszonya, és a lánytestvér, Piper szerepe is a sorozatban. Saxon megtestesíti a szexfüggő szociopatát, az első két rész alapján egyelőre kicsit szürke fivérét, Lochlan Ratliffet meg mintha egy A24-es felnövéstörténet vívódó karakterének bőrébe erőszakolnák a készítők. Nem kizárt, hogy Lochlan a lánytestvérével együtt belülről robbantja fel a szülők képmutatással terhelt, idillinek mutatott világát. Lochlan és Piper között mintha lenne valamilyen csendes egyezség, mindketten a hangos és bárdolatlan nagytesó tökéletes ellentétei, és azon sem lepődnénk meg, ha a testvértriónál lappangó szexuális feszültség meghökkentő tabudöntögetésben teljesedne ki.
Felmerül a kérdés, hogy két évaddal a hátuk mögött tudnak-e teljesen új karaktereket villantani a White Lotus készítői, vagy egyáltalán kell-e nekik. Az a két rész alapján egyelőre fájó, hogy több figura ugyanazokat a személyiségjegyeket testesíti meg, amiket korábban már ellőttek egy-egy emlékezetes arcnál. Saxon manipulatív meztelenkedése és az, ahogy pornóval nyomasztja az öccsét, például azt az uralkodói viselkedést hozza más köntösben, mint amit Cameron (Theo James) már csúcsra járatott a második szezonban. A két Z-generációs tesó pedig illeszkedik abba a már felvázolt képletbe, hogy a fiatalok – saját hibáik és bűneik ellenére – a kezdetektől fogva a fennálló rend kritikusai, ők azok, akik rávilágíthatnak a dúsgazdagok képmutatására. Ilyen Gen Z-próféta volt korábban Portia, Mia, Lucia, Paula és Olivia is, az új évadban Piper is ebbe a sorba illeszkedik, amikor arról panaszkodik, hogy a thaiföldi paradicsom valójában Disneyland, a szobájában pedig annak a thai szerzetesnek a hangoskönyveit magolja, aki szerint az identitás börtön.
A vélt vagy valós identitás valóban börtön, amibe látszólag minden hajón érkezett szereplő be van zárva, de ez teljesen nyilvánvaló a sorozat sokszor didaktikus eszközei nélkül is. A Fehér Lótusz egy-két rosszabb pillanatában ugyanis néha önmaga árnyékának tűnik és túlságosan rájátszik a szereplők butaságára és a helyzetek kínosságára. Pedig egy-két rosszul irányzott poén nélkül is simán működik a hatás, szégyenkezünk a burzsoázián anélkül is, hogy a készítők még egyértelműbbé tennék a hibáikat.
Hiába érezhetjük azt, hogy pár korábbi karaktert átneveztek és újrahasznosítottak, a Falloutban is emlékezeteset alakító Walton Goggins azért kiemelkedik eddig a szereplők közül. Nihilista karaktere, Rick Hatchett életfilozófiaként vallja, hogy neki nincs is identitása. Ő a Jon Gries által játszott Greg Huntra emlékeztethet az első és második évadból, de őt egészen más mélység és bizonytalanság lengi körül, az ő figurájából hiányzik a bohózat, nála sokkal sötétebb erő dolgozik. Hatchett az évad egyik legjobb karaktere lehet, egyrészt mert izgalmas titkok lengik körül, másrészt bármeddig elnézném, ahogy idegesen dohányzik a hotel előtt egy még csak sejtett katasztrófára várva. Jó újra látni a német Christian Friedelt is, aki az Érdekvédelmi területben alakította Rudolf Höss náci tisztet. Éles váltással, de ugyanolyan jól hozza a thaiföldi hotelt igazgató jámbor Fabiant is, aki az egyik közeli munkatársa a thaiföldi nagyasszonynak, Khun Sritalának, akinek amerikai férje, Jim Hollinger révén még fontos szerepe lehet később.
Tanulságos azt is megnézni, hogy milyen nagy disztópiákhoz hasonlították a színészek az új évadot. Aimee Lou Wood szerint olyan ez az évad, mintha a Truman Show-ba vagy a Big Brotherbe csöppentek volna, és össze kellett tartaniuk, hogy kibírják ép ésszel a forgatást. „Ez egyfajta olvasztótégely, egy ötcsillagos aranykalitka. Nem kérdés, néha abszolút mesés, néha meg inkább olyan, mint a Legyek Ura” – ezt pedig már Jason Isaacs mondta a sorozatról. Akárhogy nézzük, a harmadik évad még így is a modern valósághoz hasonlítható leginkább, ami ezek alapján már nem is áll olyan távol az említett címektől.
A Fehér Lótusz harmadik évadának első része a fő karakterek megvillantására és a motivációik rövid taglalására elég, de picit még döcög. A második részre aztán megjön az a stenk, ami miatt annyira szerettük a sorozatot. Máris sok olyan kérdés bukkant fel az első két epizódban, ami jó előjel az évadra. Melegsztori vagy vérfertőzéses viszony lesz a testvérek fura viszonyából? Fellázadnak a majmok az emberek ellen? Melyik barátnő agya durran el legelőbb? A Fehér Lótusz harmadik évada bőven van annyira jó, hogy ezekért a válaszokért végig kitartsunk mellette.
A Fehér Lótusz harmadik évada február 17-től látható a Maxon, az epizódok hetente érkeznek.
