„Ez történt a Teréz körút 26. számú házban, ahonnan a háztulajdonos, Szűcs Zsigmond maga is költözni kényszerült zsidó származása miatt, csakúgy, mint Müller Henrikék a 2. emelet 3-ból és Schiller György orvosiműszer-kereskedő családjával a 4. emelet 20-ból. Erdős Istvánné, a házfelügyelő nem írta ki a zsidók lakását, nem hirdette meg ezeket az ingatlanokat (újabb bérlőknek – a szerk.), mert tudta, hogy ezzel szolgálatot tesz nekik. Ehhez persze Tamássy-Csépány László ügyvéd házparancsnok hallgatólagos hozzájárulása is kellett, aki azt is elnézte, hogy néhány hónappal később, a nyilasuralom idején Schillerék titkon visszaköltözzenek egykori lakásukba, és ott rejtőzködve éljék túl a legnehezebb napokat” – az idézet Ádám István Pál nemrégiben megjelent könyvéből, a Házmesterek a vészkorszakban című kötetből való. Azért idézem most ide, mert ez a későbbiekben különös értelmet nyer majd, csakhogy előbb valahogy el kell jutnunk odáig.
A történet egy személyes vonatkozású üggyel kezdődött. A kétezres évek elején ingatlanvásárlásra adtam a fejemet; a Teréz körúton egy apró, negyvenegynéhány négyzetméteres lakás tulajdonosa lettem. Az ingatlan egy tipikus, az ötvenes évek lakhatási válsága miatt leválasztott lakás volt: konyha, hall, egy utcai fronton elhelyezkedő nappali, és egy szokatlanul nagyra nőtt fürdőszoba.
A ház eredetileg egy, a múlt század fordulóján épült, tipikusnak mondható polgári bérház volt. Budapesti útikönyvek, kortárs bédekkerek előszeretettel szerepeltetik a főváros rejtett látnivalói között a lépcsőház mennyezeti freskóját. A házban központi porszívó (csonkjai némely lakásban a mai napig fellelhetők), és a heti nagymosást és a nagybevásárlásokat segítendő gazdasági lift is működött. A mendemonda szerint az eredeti tulajdonos a sajtóban még úgy hirdette a bérbe adandó lakásokat, hogy azokat csak kutya és kisgyerek nélküli párok vehetik ki. Ha mindez igaz is volt egykoron, a harmincas években már semmiképpen nem volt érvényben.
Ebbe a házba költözött be 1938-ban a fenti idézetben említett Schiller család. Róbert nevű fiuk akkor hároméves volt, és ő ma, 90 évesen ugyanabban a helyiségben hajtja nyugovóra a fejét esténként, amelyik egykor a gyerekszobája volt.
Az Andrássy út 60-ból a Teréz körútra
A Schiller család a harmincas években eredetileg az Andrássy út 60.-ban bérelt egy jókora méretű lakást, viszont pár évnyi ottlakás után költözni kényszerült. Az közismert tény, hogy később, az ötvenes években ez volt a rettegett ÁVO központja, kínzókamrákkal, pincezárkákkal, de az kevéssé tudott, hogy Hűség Háza néven a Nyilaskeresztes Párt is birtokolta a háború előtt. Márpedig Schillerék költözése is amiatt lett sürgető, hogy a ház bérlője egy idő után egyetemlegesen a magyar náci párt lett, miután azt lakásról lakásra megszerezték. A helyzet tarthatatlanná vált, a családnak zsidó származása miatt, utolsó civil bérlőként mennie kellett. Így kerültek a Teréz körútra.
Az apa, Schiller György ekkoriban orvosiműszer-kereskedő céget vitt, a saját vállalkozás a harmincas években jól prosperált: rendszeres üzleti utakra járt még a nemzetiszocialista Németországba is, ő vitte az 1867-es alapítású Jetter and Scheerer cég magyarországi vezérképviseletét. Kiterjedt hazai vásárlói köre volt, magánpraxist folytató orvosok, kórházak biztosították az állandó bevételt.
A német kapcsolatnak azonban hamar vége szakadt, ugyanis egy konkurens magyarországi cég azzal a felkiáltással, hogy „az mégsem járja, hogy egy zsidó képviseljen egy német céget”, megszerezte az üzletet. Schiller György még időben tudott váltani, és sikerült Svédország jelentősebb orvosiműszer-gyártóival jó kapcsolatot kiépítenie. A svéd üzleti kapcsolat aztán később nagy jelentőségre tett szert a vészkorszak idején, amikor is ennek köszönhetően tudott magának és családjának svéd védlevelet, úgynevezett Schutzpasst szerezni.
Az apának az 1941-es általános mozgósítás alkalmával aztán be kellett rukkolnia a honvédséghez. A behívó kézhezvétele után bepakolt katonaládájába, majd időre megjelent a kijelölt sorozóirodánál. Az egyébként régóta kikeresztelkedett Schiller Györgyöt a hatályos zsidótörvények miatt viszont elküldték, mondván, menjen haza, majd behívják munkaszolgálatra. A magyar hatóságokat már akkor is jellemezte egyfajta slendrián ügyiratkezelés, bürokratikus hányavetiség, és talán ennek is betudható volt, hogy gyakorlatilag elfelejtkeztek róla. Így úszta meg az ukrajnai munkaszolgálatot, ahonnan akkor nem volt visszatérés; Schiller György ekkor menekült meg először a halál torkából.
Leltárba vették a bútort, a könyveket, a fehérneműt
1943-ban viszont már menni kellett munkaszolgálatra több alkalommal is, gyakran hónapokra. Ekkor még budapesti gyárakban végzett fizikai munkát, 1944-ben viszont már vidékre vezényelték mezőgazdasági munkára, de már árokásásra, sáncépítésre is, mikor mire volt éppen szükség a hadihelyzet miatt.
1944 márciusa, azaz a német megszállás után egyre gyakrabban érte amerikai légitámadás a fővárost. A romeltakarítási munkálatokból a munkaszolgálatos alakulatoknak komolyan ki kellett venniük a részüket; ekkor már egyre gyakrabban lehetett hallani, hogy a zsidó munkaszolgálatosokat a német birodalomba fogják vezényelni, mert ott van szükség a munkájukra. Schiller György ezt már nem várta meg, és megszökött a munkaszolgálatból.
Ez már az októberi nyilaspuccs utáni időszak. Az írásunk elején szereplő Teréz körúti házat „keresztény háznak” minősítették, és azt el kellett hagyniuk Schilleréknek. A család többi tagja is bujkált, Schiller György felesége és gyermeke, az akkor már 9 éves Róbert egy Károly körúti csillagos házban húzta meg magát. Az elbeszélés két szála itt ér össze – a cikk szerzőjének lakásvásárlása, és Schillerék története.
A nyilas uralom alatt ugyanis a belügyminiszter rendelete szerint minden zsidó köteles volt leltárt készíteni ingóságairól, mielőtt kiköltözött a lakásából. Ebbe a bútorok és könyvek számbavétele éppúgy beletartozott, mint a fehérneműké, a kész leltárt pedig alá kellett írnia a házfelügyelőnek. A gyakorlatban a hátrahagyott értékek megőrzése is a hétköznapi emberekre, azaz a házmesterekre hárult.
Márpedig Schillerék zár alá vett vagyontárgyai, bútoraik, ruhaneműik a Teréz körútról való távozásuk után lakásuknak abba a szobájába kerültek, amelyikből a lakás (ötvenes évekbeli) leválasztása után az én nagyszobám lett.
A nyilasok razziáztak
„1944. március 20-ig, azaz a német megszállásig pontosan ugyanolyan kisfiú voltam, mint a korombéli 9-10 éves fiúk általában. Szerény, jó tanuló, annak örültem, amikor megdicsért a tanító. Március 20. után aztán a szüleim elmondták, hogy most más világ lesz. És ez így volt igaz. Más világ lett!” – mondja Schiller Róbert, a szomszédom, amikor a lakásában arról kérdeztem, kisfiúként hogyan élte meg ezt az időszakot.
A gyereket a feltételezhetően nagyobb biztonság miatt az 1944 októberében már külön bujkáló szülők a Szalézi Társaság óbudai, Bécsi úton lévő rendházában helyezték el, ahol tucatnyi zsidó kisfiú talált menedékre ebben az időben. A közelben volt viszont a kerületi nyilasház, ahonnan át-átjártak nyilas suhancok a rendházba razziákra. Egy decemberi napon átvitték az összes zsidó kisfiút a pártházba, ahol elcsattan néhány pofon, a gyerekektől elvették zsebkéseiket, zsebpénzüket, azt a pár pengőt, ami náluk volt, majd adataikat felvéve, nagyképűen hatóságot játszva visszavitték őket a Szaléziakhoz.
Róbert apja időközben megszökött az óbudai téglagyárból, és svéd menlevéllel próbált meg túlélni, így bujkált a városban. Az apa azonban valamifajta isteni sugallattól vezérelve pár nap múlva elment a rendházba a fiáért és elvitte onnan.
Néhány nappal később a nyilasok a Dunába lőtték a többi zsidó gyereket.
Ezt a történetet onnan tudjuk, hogy az esetnek maradt élő szemtanúja. Az egyik fiú, Szőke (Weinberger) János nem várta meg a lövést, beugrott a jeges vízbe, a Duna zajló jégtáblái közé a sötétben. A nyilasok utánalőttek, de nem találták el.
Miután a Schiller család összekerült, és ismét együtt voltak, egy Pozsonyi úti svéd védett házban leltek menedékre. A lakást a tágabb rokonság lakta, több család osztozott a helyiségeken. Hogy ez az időszak sem csak a szörnyűségekről szólt, vagy lehet persze, hogy csak az elme csalja meg önmagát, és a borzalmas eseményeket törli, a vidámabbakat pedig megőrzi, mindenesetre Róbert arra egészen élesen emlékezik, hogy a kor ünnepelt táncos komikusa, Dénes Oszkár, szintén a csillagos ház kényszerű lakója esténként zenés kabaréjelenetekkel mulattatta alkalmi közönségét.
Maradt egy romos, kifosztott lakás
A pesti oldal 1945. január 18-i felszabadulását Schillerék már egy másik, a svéd követség részeként működő házban, a Tátra utca 6.-ban élték át. Ide is a családfő, Schiller György bátorsága és leleményessége segítségével jutottak el, miután a Pozsonyi úti házat a nyilasok egy razzia során kiürítették, akiket pedig ott találtak, azokat átterelték a nagygettóba, ahol többségük elpusztult. Egy saját kezűleg gépelt hamis nyílt parancs, egy svéd követségi pecsét, és egy segítőkész magyar rendőr: ez kellett ahhoz, hogy a család a halál torkából kimeneküljön.
A hosszú viszontagságok után a Tátra utcából végre hazatérhettek a Teréz körútra a felszabadult Pesten. A kifosztott lakásba visszatérve Schillerék szembesültek a pusztulással: a ház komolyan megsérült, az utcafront jókora része egy belövéstől leszakadt, a tető és a legfelső negyedik emelet a belső udvari részen leomlott magával rántva a gang egy részét is. Az összes ablak betört, egyet pokrócokkal és papundeklivel sikerült megreparálni, így egyetlen szobát melegen tudtak tartani, oda zsúfolódtak be többedmagukkal egy Budáról menekült baráti házaspárral. A főzést a szomszédból rekvirált sparhelten oldották meg, annak csöve a fürdőszobai lichthofra vezetett ki. Fűtőanyagként a leomlott padlás egyik vaskos tetőgerendája szolgált, abból naponta fűrészeltek le egy-egy darabkát. De éltek, és a család minden tagja életben volt.Az én későbbi lakásomban eltárolt és leltárba vett holmik közül Schillerék bútorai megmaradtak, de a ruhaneműk, főleg a női ruhák mind eltűntek. Amikor Róbert édesanyja később a körúton sétált, még éveken át azt figyelte, hogy vajon kin látja viszont valamelyik ruháját.
Róbert kémikus lett, komoly kutatómunkája mellett tudománynépszerűsítő könyveket is írt. Évtizedek óta nyugdíjas, de ma is aktív életet él. Visszajár a Központi Fizikai Kutatóintézetbe, ahol kísérleteket végez. És a mai napig rendszeresen eljár Óbudára, a Covid alatt például nagy gyalogsétákat tett a belvárosból a ma is működő Szalézi rendházig, ahol gyermekkorában egy időre menedékre lelt, míg másoknak az a hely a végzetet jelentette.
„Miután 1945 márciusában megtudtam, hogy mi történt a Szaléziaknál azokkal a fiúkkal, akik a távozásom után a rendházban maradtak, megjelent a Teréz körúti lakásunkban egy néni, és azt kérdezte, tudom-e, hogy mi történt a fiával. Mondtam, hogy nem tudom. Persze tudtam. Akkor nőttem fel! Azzal ugyanis tisztában voltam, hogy képtelenség egy anyának elmondani azt, hogy a fiát a Dunába lőtték.”