„A Ludas Matyi szerkesztői nincsenek tisztában a karikatúra jelentőségével, melyeket ők mindenáron tréfás képekké akarnak leszűkíteni” – ez a rövidke idézet egy 1954-es feljegyzésből származik, melyet a Magyar Dolgozók Pártja Agitációs és Propagandaosztálya (APO) készített a korabeli egyetlen élclap munkáját értékelve. A hatalom emberei ebben különösebben nem kerteltek, a humor hivatásos művelőitől egészen direkt módon kérték számon a társadalmi hasznosságot: olyan, hogy öncélú nevetés nincs, a munka, a termelés lássa közvetlenül is hasznát a jókedvnek. A boldog, önfeledt, vidám munkás bizony jobban dolgozik – tartották, a humoripari dolgozó pedig gondoljon erre, amikor öntőformába löttyinti, összecsavarozza, megszereli az élclap tartalmát. Persze szigorúan a pártvonalat, az aktuális direktívákat követve.
Minderről Takács Róbert történész, a Politikatörténeti Intézet tudományos munkatársa beszélt azon a minapi előadáson a Nagy Imre Emlékházban, melyben felvázolta a politikai humor helyzetét 1945-től egészen az ’56-os forradalom kitöréséig. Ma már talán furcsának hangzik, de a könnyű műfajok közé besorolt viccre az ötvenes években komoly feladat hárult. Ennek pedig csak úgy tudott teljességgel megfelelni, ha önmagára is egyfajta társadalomformáló erőként gondolt. Ennek megfelelően a humorral foglalkozók sem autonóm alkotók, sokkal inkább szimpla propagandisták voltak.
Persze nem egyik pillanatról a másikra alakult mindez így. 1945 után volt még pár jó év, amikor a sokszólamúság a humorban is tetten érhető, a plurális nyilvánosság bedarálásával párhuzamosan azonban a mulattatást is szovjetizálták. A fordulat éveként számon tartott 1948-ig viszonylag szabadon virágzott a műfaj, több orgánum is megélt a piacon, nem kellett még egyszerre lépni, a koalíciós évek viszonyainak megfelelően még nem egyetlen párt mondta meg, hogy mit lehet nevetség tárgyává tenni, és mit nem, még létezett az alkotóműhelyek belső önállósága, függetlensége.
Bár sajtóengedélyeket pártok, szervezetek kaphattak csak, és a rendelkezésre álló papírmennyiség is gátat szabott a nagy példányszámoknak (esetenként a megjelenést is lehetetlenné téve), cenzurális beavatkozásokról nem nagyon beszélhetünk a korszakban, a sajtószabadság alapvető elvei, néminemű korlátok között, azért érvényesültek. A három említésre méltó korabeli élclap szellemiségében képviselt eltérő irányvonalat.
Az érintett főszerkesztők a Magyar Rádiónak 1947 márciusában nyilatkoztak erről. A Ludas Matyit képviselő Darvas Szilárd úgy vélte: „A vicc úgy születik, hogy a szerkesztő összeül a munkatársaival, és az aktualitásokat a humor görbe tükrében kezdik vizsgálgatni. Ha ebből nem születik vicc, akkor a tükör nem elég görbe. És addig görbítjük, amíg meg nem kapjuk egy-egy esemény megfelelő regisztrálását.”
E szerint az értelmezés szerint a vicc egyértelműen kollektív alkotás, kiindulópontja pedig egy konkrét politikai esemény. Az alkotás ugyanakkor politikai cselekvés is, és a humorista sem autonóm alkotó, sokkal inkább politikai aktivista. Tudvalevő, hogy a Ludas Matyi a kommunista párt orgánuma volt, ezt akkoriban nem is titkolták, így különösebb csodálkoznivaló sincs azon, hogy ilyen erős társadalmi hatóerőt tételeztek még ennek a könnyedebb műfajnak is.
Nem így a Pesti izé főszerkesztője, Gál György, aki egy ettől alapvetően eltérő megközelítést alkalmazott, amikor a vicc mibenlétét elemezte: „A magyar speciálisan pesti vicc, éppen olyan különlegesség, mint a kecskeméti barack, a szegedi paprika, vagy a balatoni fogas. A magyar közönségnek pedig egészen páratlan humorérzéke van, és minden különösebb poentírozás nélkül azonnal kapcsol. A publikum viccigénye sokoldalú, van, aki a politikai, van, aki az Arisztid, van, aki a favicceket szereti, a szójáték, és a kétértelmű viccek kedvelői is számosak.”
Az idézetből kitűnik, hogy Gálnak, és feltehetőleg magának a szerkesztőségnek is mi volt fontos az alkotás és a befogadás során: az alkotó egyénisége, illetve az értő közönség sokfélesége, sokszínűsége. Mondanunk sem kell, hogy a Pesti Izé nem az Magyar Kommunista Párt sajtóportfóliójába tartozott, politikailag inkább a kisgazdák felé húzott, de direkt pártirányításról szó sem volt. A frivol hangnem, a sikamlós poénok szerepeltetése volt amúgy ennek a lapnak az erőssége.
Király Dezső, a Szabad száj főszerkesztője szerint „A humor alapjában véve nem nehéz műfaj, maguk az események tömérdek humort rejtenek magukba. Csak érteni kell a megfelelő tálalásához. A humoros momentum mindenben adott lehet, de alkotói plusz kell hozzá”. A szociáldemokrata kötődésű Király eszerint úgy vélte, hogy a vicc egyértelműen egyéni műfaj, már-már művészi, ugyanakkor politikailag semmiképpen sem fixált, közéleti feladatokat elvárni tőle nem feltétlenül szükséges. Sőt!
Az 1948-ig tartó koalíciós éveket élénk politikai viták kísérték, parlamenti adok-kapok, vivid pártélet, frakciózás, szalámizás, úgyhogy volt téma bőven, ráadásul a szereplők hús, vér politikusok voltak, mind, mind külön egyéniség, olyan tulajdonságokkal, és személyiségjegyekkel, melyek azonnal kipécézhetők voltak; nem volt nehéz karikatúraként megjeleníteni őket.
Meg is tették ezt igen gyakran. A kisgazdapárt balszárnyához tartozó Balogh páter lapjában, a Magyar Vasárnapban egy 1948-as tablóképen a koalíciós kormányt egy gőzmozdony húzta vonatként ábrázolták, amit Rákosi vezetett, Révai és Gerő a kazánt fűtötte, de maga Balogh is a vonaton ült, már csak mint fékező. Slachta Margitot, aki az ellenzéki Keresztény Női Tábor igen aktív képviselője volt, és nem különösebben értett egyet Magyarország kezdődő szovjetizálásával, nos ő már csak az állomást söprögethette, takarítónőként.
A politikusokat nagy tablókon ábrázoló megoldások nagyon elterjedtek voltak 1948-ig, a változás akkor történt meg, amikor a fordulat éve után a Ludas Matyi, vagyis a kommunista párt orgánuma kezdte leuralni a vicclapok piacát. A Pesti izé és a Szabad száj még ugyan 1951-ig megjelent, de tartalmában igazodott a kommunista párt elvárásaihoz, vagyis ezeket a lapokat, a tartalmukat fokozatosan átfazonírozták a kívánt, elvárt módon.
A politikusok teljesen eltűnnek a karikatúrákból, aki pedig maradt, az viszont „egyesült” a népfrontban, és nem vitatkozott. A politikusokat már csupán a hivatalos plakáton volt szabad, idealizálva ábrázolni. Torzképnek ebben a pátoszos képi világban nem volt helye. Ugyanakkor maga a karikatúra is plakátszerűvé vált, és leginkább a humor oldódott ki belőle. A politikusábrázolásoknak a nyugati vezetők maradtak, Truman, Atlee, a tőkések, őket lehetett torzan ábrázolni, a valódi jellemet leleplező módon, háborús uszítóként, kizsákmányolóként.
Rákosi személyi kultuszát se képi humorral építették, nem a szeretett vezér szerepelt rajtuk: 1952 márciusában a 60 éves Rákosit a Ludas Matyi úgy köszöntötte fel, hogy a pártfőtitkárt magát nem is ábrázolták, csak egy hatalmas szív szerepelt a címlapon, és benne a hálával teli nép, aki köszönti imádott vezetőjét.
A politikai szereplők helyett a jelképes alakok vették át a színt a lapok hasábjain, akik egy-egy társadalmi csoportot, magatartást testesítettek meg: a belső ellenséget, leggyakrabban a kulákokat, a reakciósokat. Ezek beszédes nevet is kaptak, ki lehetett nevetni Zsíros Gazdát és Hájas Gazdát, Reakci Jóskát, vagy éppen a rendszeresen varjakként ábrázolt, károgó csuhásokat, akik ugyanakkor hiába mesterkedtek a népi demokrácia ellen, mindannyiszor elbuktak.
Az ötvenes évek humorának persze pozitívnak is kellett lennie. Az építő jellegű kritikával főleg azokkal szemben éltek, akiket a rendszer híveiként azonosíthatunk, csak viselkedésükben, teljesítményükben maradhattak el az elvárt szinttől. Korabeli kifejezéssel élve ők voltak a „mi kutyánk kölykei”: a gyári lógós, aki lehet, hogy jó szakember, de lusta, vagy a hatalmaskodó igazgató, a jó káder, de rossz főnök. Ők mindannyian javulni kész, a munkáshatalom iránt elkötelezett figurák. Faliújság jellegű karikatúrák ezek, gyakorlatilag nincs is bennük humor.
1953 júniusával, Nagy Imre hatalomra kerülésével a humor szférájában apróbb módosulások történnek. A struktúra alapvetően nem változik, marad a pártirányítás, a párt monopóliuma nem szenved csorbát ezen a területen sem. Módosul ugyanakkor a politikai feltételrendszer, a pártegység megbomlik és valamelyest enyhül a nyomás az alrendszereken; a nyilvánosság is bizonyos fokú autonómiához jut.
Hámos György újságíró, humorista 1953-ban a Szabad Népben, vagyis a párt központi lapjában már egészen kritikus hangvételt használva siratja a vidám műfajok eltűnését, soraiból nem nehéz kihallani a sematizmus, közvetve pedig a dogmatizmus elítélését. „A vígjátékíró úgy méricskélte humorát, mint egy aggodalmas patikus” – írja az ötvenes évek elejéről, hozzátéve, hogy „A bürokrácia bűne az öncélú nevetés elitélése. Meg kell védenünk a humornak azt a fajtáját is, ami nem közvetlenül politikai kérdésekre irányul!”- ad új irányt a humoripari munkásoknak.
A pártegység megbomlása bár egyre nyilvánvalóbb a politika iránt érdeklődők számára is, ennek ábrázolása, nyilvánossá tétele azonban továbbra is tabu. A színfalak mögött zajló frakcióharc nem kerül a felszínre a szigorúan irányított nyilvánosság egyetlen fórumán, így a vicclapok hasábjain sem. Vannak ugyanakkor jelek, amelyek ha csak közvetve is, de utalnak az egység megbomlására. Olyan új témák jelennek meg, melyekből a nagyon vájtfülű, a sorok között olvasni tudó közönség erre következtethetett.
Az ötvenes években mindent a mennyiségi szemlélet uralt, így a minőség emlegetése már felért egy bátortalan lázadással. Ismét életre keltek a pesti vicc pajzánabb hagyományai, de tere lett az apolitikusságnak is. Már nem minden karikatúrának kellett mozgósítani. Az ábrázolásban eltűnőben volt a plakátszerűség, és előtérbe került az életszerűbb megjelenítés.
Takács Róbert előadásában elhangzott az is, hogy a korszakban a szóbeli viccmesélésnek természetesen hatalmas kultúrája volt, ennek dokumentálása azonban nagyon nehéz, hiszen írásos nyoma ezeknek sehol sem maradt. Hasonló a helyzet a korabeli rádiókabaré műsoraival is, az ötvenes években nagyon rövid ideig futott élőben Bolond Istók cím alatt egy ilyen jellegű műsor a Magyar Rádióban, de ezekről sem maradt fent leirat. Bolond Istók néven amúgy létezett a XIX. század fordulón egy jelentős élclap Magyarországon, ráadásul a korabeli viszonyok szerint függetlenségpárti, azaz ellenzéki orgánum volt, ami az ötvenes évekbe átemelve sajátos értelmezéseket is lehetővé tett.
Egy rövid, az 1955-ös évre korlátozódó resztalinizációs kísérlet után, amikor pár hónapra visszatért a sötét, pátoszos, nyomasztó hangulat a vicclapok oldalaira is, ’56 nyarától már a nyílt politikai erjedés jelei mutatkoztak a Ludas Matyi karikatúráiban.
Az már a rendszer végét jelzi, hogy bekerültek a lapba direkt politikai témájú rajzok is, utaltak a desztalinizálás hullámát elindító XX. kongresszusra éppúgy, mint az úgynevezett „júniusi útra”, ami a Nagy Imre melletti kiállás egyfajta gesztusa a lap részéről.
Az egyik legmerészebb kiszólás azonban a Rajk-perre utalt. A karikatúra Madách Az ember tragédiájának egyik jelenetét csavarja ki: „Ádám, ne ugorj! Rehabilitáltak!” – kacsint össze az alkotó az értő olvasóval.
A Ludas Matyi 1956. október 25-én jelent meg utoljára, a forradalom második napján kerül ki az újságosstandokra; a lapszámot vélhetőleg még 23-a előtt állította össze a szerkesztőség. A lap több hónapos szünet után indult csak újra, alapvetően más szellemiségben, lassan előkészítve a hatvanas évek „ politikai szelep” feszültségoldó funkcióját.
