Az antiszemita kalandor, az őrgróf és a pecséthamisító – a magyar ellenállók nem csak kommunisták voltak

„Káldori a padlóról felszedett linóleum- és műanyag lapokból kivágott kisebb darabokat, amelyeket aztán különféle formájú és méretű katonai és rendőrségi pecsétnyomó-utánzatokká alakított. A hamisításokhoz szolgáló űrlapokat, nyomtatványokat feketepiacokon, vagy pályaudvarokon szerezte be. Házi irathamisító műhelyében tucatjával gyártotta az egyes honvédségi testületek nevében kiállított katonai parancsokat és igazolványokat. Munkáira pedig a hamisított pecsétek tették fel a koronát.” Az idézet a frissen megjelent Ellenállók 1944-45 címet viselő könyvből való, amely Káldori Endrével együtt összesen 104 olyan magyar életútját mutatja be, akik emberségből jelesre vizsgáztak a német megszállás, majd az utána következő nyilas uralom idején.

Hogy pontosan ki is számít ellenállónak, és ehhez mit is kellett tenni, abban a kortárs történész szakma ma már jórészt egyetért, a határokat pedig kellően tágan húzták meg. Egyértelmű, hogy a fegyveres harc vállalása csupán az egyik lehetséges, sokkal inkább kivételesnek számító viselkedésforma volt az adott történelmi korszakban, de egy, a nyilas hatalomnak fricskát mutató kabaréműsor, a közigazgatásban megnyilvánuló adminisztratív rezisztencia, mondjuk egy fontos irat elsüllyesztése, vagy éppen az embermentés, és az úgynevezett önmentés is egyértelműen ebbe a kategóriába tartozik.

A zsidó származású Káldori Endre esete is ez utóbbira példa. A budapesti írószer-kereskedő és töltőtolljavító kisiparos miután egy jóindulatú szakaszparancsnok szélnek eresztette munkaszolgálatos egységét, úgy döntött: szembemegy a sorsával, és mindent megtesz szerettei, közvetlen hozzátartozói megmentéséért a kibontakozó nyilas őrületben.

Káldori egyszemélyes illegalitásba vonult, bajuszt növesztett, tiszti egyenruhát szerzett, és a maga által legyártott, kiállított igazolvánnyal és hadparancsokkal, magát hivatalos személynek kiadva a munkaszolgálatos körletből, a csillagos házból, a téglagyárból egyszerűen kimenekítette egy híján az összes rokonát.

Cselekedetét nem verte nagydobra sem a háború alatt, de még a felszabadulás után sem. A háború alatt nem keresett kapcsolatot a cionista ellenállással, 1945 után pedig nem folyamodott semmiféle hivatalos elismerésért. Az utókor is a most megjelent könyvből szerezhetett egyáltalán tudomást tetteiről, az emlékeket, köztük a hamis pecsétnyomókat is családja túlélő tagjai őrizték meg.

Az ellenállási formák sokszínűségénél, változatosságánál már csak a benne részt vevők sokféle politikai orientációja, társadalmi státusza a zavarba ejtőbb. És ha valamiért, hát pontosan ennek a szempontnak az érvényesítéséért emelhetjük meg a kalapunkat a könyv szerkesztői, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára és az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének történész munkatársai előtt. Merthogy talán a mai napig tartja magát néhány makacs tévképzet a hazai náci- és nyilasellenes ellenállással kapcsolatban.

Az utókorban vagy az rögzült, hogy nem is létezett magyar ellenállás, vagy ha volt is, az jórészt kimerült a kommunisták direkt akcióiban, például Gömbös Gyula szobrának felrobbantásában, vagy éppen Bajcsy-Zsilinszky Endréék szervezkedésében, ha már valakit mindenképpen meg kell említeni a nem-kommunista, polgári ellenállás hősei közül.

Csakhogy a kép ennél jóval színesebb. Ahogy azt az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában tartott március 25-i könyvbemutatón Ablonczy Balázs történész kiemelte, a magyar ellenállásban részt vevők jelentős, ha nem éppen meghatározó hányada nem volt éppen makulátlannak mondható, politikai pedigréjét tekintve tiszta valaki.

Az átjárás a különféle kategóriák között egyfajta színpompás kavalkádra emlékeztetett. Hogy ki, kicsoda, és milyen szerepet is játszik ebben a századközepi haláltáncban, azt pontosan a végkifejlet felől megítélve lehetett csak megmondani.
Merthogy lehetett valaki a harmincas években még vérgőzös zsidófaló, a fajvédő ideológia a háború alatt egyszeriben átfordult németellenességgé, és a germán világuralmi törekvésekkel szembeni magyar megmaradás lett az új tartalom. Ebbe pedig éppúgy belefért az aktív zsidómentés, mint a nyilasházak elleni fegyveres támadás, vagy éppen a szovjetekkel való fraternizálás.

De mégis mi volt az a legkisebb közös többszörös, ami egy platformra terelte az ellenállásban résztvevő oly sokféle szereplőt? Egyértelműen a magyar függetlenségi hagyomány! Ez jellemezte Ifjabb Pallavicini György őrgrófot is, az egyik legrégebbi arisztokrata család sarját, aki már a német megszállás után azonnal az ellenállás lehetséges módozatairól gondolkodott – persze a maga különc, főúri módján.

Szabó Zoltán, a Magyar Nemzet legendás Szellemi honvédelem című rovatának atyja jegyezte fel róla, hogy Pallavicini a német megszállás után pár nappal, már 1944. március 24-én a Nemzeti Kaszinóba sietett, hogy ott saját bevallása szerint szervezze az ellenállást. Szabó ellenvetésére, hogy ott nem lehet tömegeket mozgósítani, az őrgróf válasza annyi volt, hogy a Ganz gyárba talán mégsem mehet. Ezzel persze nem a munkásosztálytól való elzárkózásra, csupán a kapcsolat hiányára utalhatott.

Pallavicininek fontos szerepe volt a meghiúsult kiugrási kísérletben, egy árulás folytán azonban igen hamar letartóztatták, és a dachaui koncentrációs táborba került. Ezt még túlélte, de a háború után hazatérve legitimista politikai szervezkedésbe kezdett, aminek következtében rövid úton egy szovjetunióbeli munkatáborban találta magát. Szibériában halt meg a negyvenes évek végén, máig tisztázatlan körülmények között.

A társadalom másik, szélső ellenpólusáról, vagy sokkal inkább pereméről ott van ugyanakkor példaként Zsabka Kálmán. Őt a függetlenségi hagyomány éppúgy fűtötte, mint az „urakat”, csakhogy Zsabka az alvilágból érkezett, utcai verekedések, provokatív, az államvédelem által támogatott, fedett akciókban való részvétel színesítik portréját, hogy aztán Zuglóban az egyik leghatékonyabb, legnagyobb ütőerővel bíró fegyveres csoportot szervezze meg. Sok százan, katonaszökevények, védett házakban élő, üldözött zsidók köszönhették életüket a korábban egyértelműen antiszemita nézeteket valló, fajvédő Zsabka Kálmánnak és rongyos-gárdista különítményének.

Zsabkára talán legtalálóbban Kozma Miklósnak, a Horthy rendszer egyik potentátjának egykori bonmot-ja illik: „A felkelők nagy része kalandor és szélsőséges – de mi mások lehetnek? Ha ilyesmit rendesen lehetne csinálni, itt lenne rá a honvédség is, akkor nem kellene felkelő.”

De ott van Borbás Gáspár is, aki egyszerre volt az FTC és a válogatott első gólszerzője, ügyvédként pedig számos zsidó kollégájának, ügyfelének és egy munkaszolgálatos század tagjainak is a megmentője. „Örökké hálás leszek dr. Borbásnak” – írta Teller Miksa, az atomfizikus Teller Ede édesapja a háború után. És, hogy miért is idéztük ide az FTC-t? Állítólag Marosán Györgytől származik az a rosszindulatú mondás, hogy „nem minden fasiszta fradista, de minden fradista fasiszta”. Borbás esetében erre a tételre az élet bizony alaposan rácáfolt.

Ismeretes, hogy alapvetően a Horthy-rendszer jól szervezett közigazgatása, annak apparátusa volt az, amelyik gyakorlatilag megszervezte pár hónap alatt – Adolf Eichmann tevékeny irányításával – majdnem a teljes magyarországi zsidóság zökkenőmentes deportálását a megsemmisítő táborokba. Kivételek azonban itt is akadtak.

„Vasdényey István rendőrfelügyelő, a magyar rendőrség kistarcsai kisegítő toloncháza (vagyis a kistarcsai internálótábor – a szerk.) volt parancsnoka a legsúlyosabb időkben önzetlenül, személyi biztonságát is kockára téve, és saját fölöttes hatóságával ismételten szembe helyezkedve derekasan állta meg a helyét, és hogy több százan életben lehetnek, nem pedig auschwitzi gázkamrákban pusztultak el, jórészt Vasdényey érdeme” – olvasható a Gestapo Fogházviseltek Köre nevű szervezet 1945. április 3-i feljegyzésében.

Merthogy Vasdényey, nemhogy csak megkönnyítette, elviselhetővé tette az életet az internálótáborban, de amint lehetősége nyílt rá, annyi rabot – jórészt zsidó származású polgárokat – engedett szabadon, amennyit csak lehetett. Még 20-22 éveseket is kivitetett a táborból, olyan hamis okmányokkal, amelyekben az illetők 14 éves gyerekként szerepeltek. Kevés olyan táborparancsnokot tart számon a történetírás, mint Vasdényey, aki a tisztségéből adódó hatáskörét (mégis csak egy fogolytábor parancsnoka volt) emberek mentésére használta fel.

A kötetben szereplő 104 portré valójában mindegyike egyfajta kivétel, amely a szabályt erősíti. Olyan emberek életútjai elevenednek meg a könyv lapjain, akiknek többsége – Kierkegaardot idézve – „nem a végkifejlet által vált hőssé, hanem azáltal, hogy elkezdte” az ellenállást, tehát nem számolt a későbbi következményekkel.

És bár az ellenállásban részt vevők minden nagyobb célkitűzése kudarccal végződött, erőfeszítésük mégsem volt hiábavaló. Hogy találomra csak pár nevet említsünk: államtitkárként (Mester Miklós), a szlovák nemzeti felkelésben is részt vevő evangélikus lelkészként (Remete László), miniszterfeleségként (Zsindelyné Tüdős Klára), gyulafehérvári püspökként (Márton Áron), spanyolos kommunistaként (Rajk László), balatonboglári katolikus plébánosként (Varga Béla), a kormányzó menyeként (Edelsheim-Gyulai Ilona) mind derekasan megállták a helyüket.

Az 55 felkért szerző által jegyzett könyv hatalmas erénye a rendkívül informatív képanyaga mellett, hogy bár különálló, látszólag önálló életrajzokat közöl, a szövegekben mindenhol jelöli a személyes kapcsolódásokat. Ez pedig rámutat arra, hogy az ellenállásban a résztvevők többsége milyen sűrű kapcsolati hálóban tevékenykedett, és hogy ez a hálózat zömében mennyire a még a háború előtt szövődött hivatalos és magánjellegű kapcsolatokra épült.

Ellenállók 1944-45
Szerkesztők: Bartha Ákos, Kiss Réka, Szekér Nóra
NEB Hivatala, 2025.
Ár: 6990 Forint