Szavazzon, hogy ki legyen az év hétköznapi roma hőse!

Budai Krisztián keresztény családban nőtt fel, szülei vallási közösségbe járók voltak, kiegyensúlyozott gyerekkora volt. A zenei pályát nem maga választotta, arrafelé szülei fordították, hogy „legyen belőle valami”. Nagybőgős nagyapjának testvére a békéscsabai zeneiskolában oktatott, így adott volt, hogy erre induljon. Az elején nem igazán szerette, a környezetében sem sokan tanultak zenét, de ez megfordult az első sikerek után – így ma már hálás szüleinek.

A Békéscsabán töltött középiskolai éveiben tapasztalta meg először igazán a rasszizmust. Az előítéletesség az osztálytársai részéről is folyamatosan érzékelhető volt, de velük sikerült elfogadtatnia magát azzal, hogy bátran vállalta származását és később nagyon jó kapcsolata lett velük. Jobban fájt neki, amikor a megkülönböztetést a tanároktól is megtapasztalta. Volt, aki az először megadott jegyet a neve láttán rosszabbra cserélte, volt, aki „porban játszó koszos kis cigány gyerekekkel” példálózott. Az egyik pedagógus pedig érezhetően a származása miatt akarta az érettségi előtt megbuktatni, ekkor lépett közbe az iskola igazgatója, aki kijelentette: „Nem törjük ketté egy fiatal tehetség karrierjét, ő a zeneiskola egyik büszkesége lesz.”

Így is lett. Felvették a Zeneakadémiára, az ott töltött évek a mai napig a legmeghatározóbbak számára, a „rengeteg pozitív és rengeteg negatív élménnyel együtt”. Utóbbiak elsősorban az anyagi nehézségekből származtak. Krisztián itt látta először, hogy mennyivel könnyebb a dolga annak, akinek „megvan a háttere”, nem kell a megélhetése érdekében dolgoznia a tanulmányai mellett. A rengeteg barátság mellett, amikből több a mai napig is megmaradt, itt sikerült először nevet szereznie magának, megbízhatóságáról és tehetségéről szájról szájra terjedtek a hírek, így egyre több helyre hívták „haknizni”.

Ennek köszönhette, hogy egyszer csak egy évfolyamtársa férje hívta Ennio Morriconéval turnézni. „Először nem is hittem el, mondtam, hogy ne viccelődj. Le is tettem a telefont.”

Előbb a Győri Filharmonikusoknál és a Szolnoki Szimfonikusoknál muzsikált, majd, mivel szíve visszahúzta a fővárosba, a Budafoki Dohnányi Zenekarhoz került. Ezt második otthonának nevezi, és immár másfél évtizede játszik itt, 13 éve pedig a szólamvezető pozíciót is betölti. Mint mondja, szívesen menne innen nyugdíjba. Zenésztársai egy titkos szavazáson az idei évad zenészének választották, ezzel kapcsolatban úgy fogalmazott: „Ez talán a legnagyobb elismerés, amit valaha kaptam!”

A nagybőgő mellett a hitélettel és a romák a nem romák közötti viszonnyal, valamint a roma identitás kérdésével is foglalkozik. Azután kezdett el mélyebben elmerülni ezekben, hogy úgy érezte, a zene nem teljesen tölti ki az életét. Folyamatos hitéleti munkát is végez, felekezettől függetlenül. Már gyerekkora óta foglalkoztatta, zavarta, hogy hogyan ítélik meg a cigányságot, hogy „félreismernek minket”. Amikor látta, hogy a Pünkösdi Teológiai Főiskola keresztény szemléletű coach és vezetőképző szakot indít, jelentkezett.

Leadás előtt álló diplomamunkája témája a roma értelmiségiek támogatása a coaching eszközeivel. „Saját tapasztalatból is merítve azt látom, a roma értelmiségiek két világ közt rekedtek. Már nem azok a romák, ahonnan jönnek, de a többségi társadalomhoz sem tartoznak. Ez óriási identitásválságot okoz, és nem beszélünk róla, de bennünk zajlik, hogy akkor most ki is vagyok én.”

Krisztián azt is vallja, hogy romaként, roma értelmiségiként mindennap rengeteg toleranciára van szüksége – hiszen hamarosan háromdiplomás, nemzetközileg elismert zenészként is azzal kell szembesülnie nap mint nap, hogy a biztonsági őrök őt követik a boltban, hogy ügyintézéseknél megengedhetetlen hangnemben beszélnek vele, a Liszt Ferenc repülőtéren, határátkeléseknél kiemelik, átkutatják. Ezen a területen a remélt változás helyett csak visszaesést lát az elmúlt évtizedekben. Ebben is segít a hit, a türelem és a tolerancia.

Budai Krisztián ma már tudatosan vállalja, hogy roma értelmiségiként felelőssége van abban, hogyan látják a cigányságot – a színpadon és azon túl is. Abban bízik, hogy munkájával és jelenlétével utat tud mutatni azoknak a fiataloknak, akik két világ között keresik a helyüket, ahogy ő is tette egykor.

A Hajdú-Bihar vármegyei Polgár egyik szegregált utcájában nőtt fel két fiútestvérével. Mire beért az iskolába, tiszta sár lett a cipője, de a családi szeretet mindent pótolt. Renáta boldog gyerekkorát nagyban meghatározta az otthon melege és sok környékbeli gyerek, akikkel naphosszat játszottak az utcán. Édesapja szakmunkásként dolgozott, lakatos és festő végzettséggel, és a munkahelyi feladatain túl gyakran vállalt pluszmunkát, házfelújítást, festést is, hogy a család minden szükségletét fedezhessék. Édesanyja sokáig a városgondnokságnál dolgozott, de egészségi okokból jelenleg háztartásbeli. A szülők mindig törekedtek arra, hogy a gyerekeiknek mindenük meglegyen: könyvek, számítógép, kirándulások, játék – minden, ami a fejlődésükhöz és a boldogságukhoz szükséges. Renáta úgy emlékezik vissza ezekre az évekre, mint egy igazán tartalmas, gondoskodó időszakra, amikor soha nem szenvedett hiányt sem szeretetből, sem figyelemből. „Anyukám mindig vett nekem gyerekkönyveket. Már az óvodában tudtam, hogy könyvekkel akarok foglalkozni.”

A családban ő az első értelmiségi, de a siker nem ajándék volt: sok kudarccal, elutasítással, újrakezdéssel járt az út. Az első felvételije nem sikerült. De nem adta fel. Technikumban tanult tovább, pluszpontokat gyűjtött, emelt érettségit tett, végül felvették a magyar szakra. „Ugráltam örömömben. Mert akkor tudtam: sikerült. Megcsináltam.” Renáta Miskolcon végzett középiskolai magyartanárként. A görögkatolikus roma szakkollégiumban töltött évek alatt közösséget, biztonságot talált, amely végigkísérte tanulmányai során. „Ott nem kellett megmagyarázni, ki vagyok. Egyszerre voltunk romák, egyetemisták, kételyekkel küzdők, de mindig volt egy tér, ahol meghallgattak, ahol számítottunk egymásra.”

Kellett is a támogatás. Egyszer súlyos kritikát kapott egy szemináriumi dolgozatára: egyik oktatója azt mondta, nem tudja, képes lesz-e valaha szakdolgozatot írni, vagy egyáltalán befejezni az egyetemet. Renátát mélyen megviselte ez az értékelés, különösen azért, mert sok energiát fektetett a munkába. Évekkel később, amikor megkapta a Miskolci Egyetem Esélyért díját, ugyanaz az oktató „szeretettel gratulált” neki. „Ha tehetném, vacsorára hívnám, és megkérdezném tőle: mit gondol rólam most?” – mondja mosolyogva. A díját egyébként nem egyedül kapta – a kitüntetés közös szakmai munkájuk elismerése volt mentorával, dr. Gréczi-Zsoldos Enikővel. „Ő nemcsak a témavezetőm, hanem a példaképem is” – mondja. Az oktató az első perctől hitt benne, és végigkísérte Renáta tudományos útját.

Az egyetemi évei alatt ismerkedett meg a szociolingvisztikával, amely azonnal beszippantotta. Egy cikk nyomán talált rá a tiszavasvári transzlingváló műhely munkájára, ahol kétnyelvű cigány–magyar gyerekek anyanyelvi hátrányait segítenek leküzdeni. A hospitálás életre szóló élmény volt: „Az iskolai kudarcok nem a gyerekek hibái. Sokan egyszerűen nem értik, amit tanulniuk kell, mert nem a saját nyelvükön tanítják őket.” Pedig a kétnyelvűség lehetne lehetőség is – ezt mutatja be kutatásában is, amelyet háromszor is TDK-elismeréssel jutalmaztak.

Úgy érzi, a tanárképzésben túl kevés szó esik a társadalmi különbségek iskolai hatásairól – arról, hogyan lehet igazán érzékenyen és hatékonyan tanítani vegyes összetételű osztályokban. „Nem lehet ugyanúgy tanítani minden gyereket. A tanulók különböző háttérrel jönnek, és nemcsak tudásban térnek el egymástól, hanem nyelvhasználatban, önbizalomban, abban is, hogy mit várnak az iskolától. Ezt figyelmen kívül hagyni szakmai hiba” – vallja.

Jelenleg egy tiszaújvárosi általános iskolában tanít, ahol tehetséggondozással foglalkozik. Diákjai inspirációjára indított TikTok-csatornát, ezen pedagógiai módszertant, ötleteket, játékos irodalomtanítási gyakorlatokat oszt meg. Az egyik legnagyobb sikerét az „irodalmi bíróság” hozta, amikor is a diákok vitatták meg, vajon A nagy Gatsby főhőse bűnös-e, vagy sem. „Olyan vitát folytattak, mint a felnőttek egy tévés vitaműsorban” – meséli nevetve.

A legkülönlegesebb története egy 23 éves írástudatlan férfihoz kötődik, aki egy személyes megkeresés után Renátától kért segítséget. A férfi három osztályt végzett, a negyediket már nem tudta befejezni. Nem diagnosztizálták, nem segítették – egyszerűen csak „lemorzsolódott”. Most heti egy alkalommal, a Renáta otthonában berendezett „okostanteremben” tanul újra betűket – már nyolcat ismer –, miközben Renáta a TikTok-csatornáján dokumentálja a folyamatot, hogy mások is erőt merítsenek: soha nem késő tanulni. „Ha az ő helyzete javul, a gyerekei helyzete is jobb lesz” – mondja. A folyamat lassú, de közös. Renáta nemcsak tanít, hanem figyel, alkalmazkodik, segít. „A legnagyobb példamutatás az volt, hogy segítséget kért” – teszi hozzá.

A tiszta tánc nem egy műelemzői fordulat vagy lelkes tánckedvelők által adott elismerés csupán. A tiszta tánc műfaj. Nem mesél történetet, és nem akar mindenáron valamilyen elvont üzenetet közvetíteni. A lényeg maga a mozgás, a mozdulat öröme, a tánc élménye a maga egyszerűségében. A tánc tisztasága, az őszinte mozdulat a legkisebb korától kezdve egybeforrott Hámor József személyiségével.

A díjazott táncművész és koreográfus gyakorlatilag semmit sem tud a biológiai szüleiről. Intézetből fogadta örökbe kisgyerekkorában pszichológus anyukája és kémikus apukája. Ahogyan már a kezdetek is nehezek voltak az életében, úgy az örökbefogadás után sem ment minden könnyen, apjával sokáig nehezen jöttek ki. Az anyja iránta érzett szeretete, és – ahogyan gyakran hangsúlyozza – őszintesége viszont rengeteget segített neki a világhoz való kapcsolódásában, és útjának a megtalálásában. „Semmi baj, akkor elválunk” – emlékezik vissza az édesanyja reakciójára, amikor apja kétségét fejezte ki a gyereknevelés kapcsán. Ez az egyenes beszéd, ami egybeolvadt az iránta való lojalitással, biztosította számára a stabil utat később.

József visszaemlékezése szerint másodikos lehetett, amikor az egyik testnevelésórát meglátogatta a Mecsek Táncegyüttes vezetője, aki ifjú tehetségek után kutatott. A „csapásolás” ritmusa rögtön magával ragadta Hámort, aki így bekerült a táncegyüttes utánpótlását képző csoportba.

A csoporttal néptáncokat tanultak, és fellépésről fellépésre jártak, majd évekkel később tehetsége révén be is jutott a Mecsek Táncegyüttesbe. Innen katapultált a Táncművészeti Főiskolára, ahol az ország első kísérleti néptánctagozatán kezdhette el tanulmányait. József hatalmas szerencséjére elmondása szerint az első pillanattól kezdve befogadó közegre lelt a táncművészek között, származása közvetlenül nem jelentett hátrányt számára soha.

A főiskola után évekig a szabadúszó művészek nehéz útját járta, majd csatlakozott a Nemzeti Táncszínházhoz, amit a mai napig mértékadó, befogadó és nyitott intézménynek tart, valamint oktatóként is tevékenykedni kezdett. Emellett megalapította saját együttesét, a Gangaray Dance Companyt, színpadra vitt darabjaiban a test, a zene és a tér sokszínű kapcsolatára fókuszál. Együttesével az első pillanattól kezdve nagyon keményen dolgozik, munkabírása és alázata miatt tanítványai rajonganak érte.

József művészetének lényege, hogy az emberi mozdulatokat és az azokban rejlő érzéseket minél mélyebben megélje és megmutassa. Nem az a célja, hogy társadalmi vagy politikai témákra reagáljon, sokkal inkább az, hogy a táncon keresztül egyetemes emberi érzéseket és belső történéseket közvetítsen. Szavai szerint abszolút büszke roma származására, még ha művészete során nem foglalkozik is kifejezetten a saját etnikai-kulturális hátterével.

„Ritmusaimnak, mozdulataimnak biztosan van közük a roma kultúrához, de az nem közvetlen vagy tudatos hatás.” Mindezek mellett roma tehetséggondozó táborokban is megfordult, ahol az általa hőn szeretett konnakol indiai ritmusnyelvezetet adta már át sokaknak, visszaadva a társadalomnak abból, amit ő maga is kapott kisiskolásként.

József társulata az elmúlt években egyre népszerűbb lett. „Hat évvel ezelőtt még az volt, hogy kész lett egy darab, és csak az utolsó pillanatban kaptak észbe az emberek, hogy lehet jegyet venni. Most viszont már hónapokkal korábban elfogynak a jegyek – ez azt jelenti, hogy várják a következő előadást” – meséli bizakodva. Azt is hozzáteszi, hogy alternatív ötletekkel dolgozó táncművészként vagy társulatként még mindig nagyon nehéz bekerülni a nagy, profi színházakba. De ő nem panaszkodik – inkább a következetes munkában és a művészi fejlődésben hisz. „Olyan nincs, hogy egy darab eper se nőjön ki az elvetett magokból. Egy biztos kinő.” És dolgozik, kitartóan, türelemmel és hatalmas szeretettel a szakmája iránt, ahogyan teszi évtizedek óta úgy, hogy csak arra fókuszál, ami a lelkével egybeforrott már kicsi gyerekkorában: az őszinte, tiszta táncra.

Czeteová Alexandra maga is nélkülözésben nőtt fel, egy nagyon kicsi, kb. 100 fős szlovák falucskában, ahol csak az ő családja volt roma. Édesapja három-négy helyen dolgozott reggeltől estig, az ő áldozatos munkája nagyon sokat jelentett Alexandrának: „Körülöttem mindenki nagy házban, jó körülmények között élt, de a boldog gyerekkorom az megvolt, és amire gyerekként szükségem volt, azt a szüleim mindig megadták.”

A diplomáig vezető úton egy máig nagyon éles gyerekkori emlékkép motiválta igazán: az iskolában a szegény gyerekeknek az osztály előtt osztották ki az ingyenes tanszercsomagot, amit nagyon megalázónak érzett. „Nagyon rossz érzés volt, hogy ki kellett állni a többiek elé, mint valami kiállítási tárgy, hogy nézzétek: ők azok, akiknek nincs. Innentől más volt a kapcsolat az osztálytársakkal is, lenézőbbek voltak.” Ekkor fogalmazódott meg benne, hogy nem szeretné, ha az ő gyerekének is át kellene élnie ezt.

Védőnői diplomát szerzett alap-, majd mesterfokon is Miskolcon. Egyetemi évei alatt még a tanárai részéről is érzett diszkriminációt: vizsgákon és diplomázáskor is duplán kellett teljesítenie. Miskolc kertvárosi részében volt kezdő védőnő, de itt nem érezte jól magát, sokszor bizalmatlanok voltak vele a családok. „Voltak, akik nagyon nehezen engedtek be a házba, amikor megláttak. Telefonon még minden rendben volt, de amikor megláttak, a bőrszínem nem tetszett nekik, zárkózottabbak voltak. Egy darabig próbáltam úgy tenni, mintha ezt nem érzékelném, de egy évig bírtam, utána átkérettem magam egy közeli faluba, ahol történetesen 80 százalékban romák élnek. Ott már nem volt gond a bizalommal.”

Most az ezerlelkes, szinte kizárólag romák lakta Rakacára jár át dolgozni szlovákiai otthonából. Úgy érzi, itt jobban elfogadják. Negatív élményei ellenére ugyanakkor bizalommal áll a többségi társadalomhoz, és egyik fő missziója, hogy a roma gyerekek se féljenek átlépni a faluhatáron. Rengeteg hiánypótló munkát végez, harcol a megkülönböztetés ellen: meglátása szerint nagyon erős például az intézményi rasszizmus a kórházakban a roma nőkkel szemben, amitől saját szerény, ám annál emberségesebb eszközeivel igyekszik megvédeni őket. „Szülés után sírva mesélik nekem, hogyan bántak velük a kórházban. Én ilyenkor be szoktam telefonálni és megvédem őket.” Vizsgálatra pedig olyan nőgyógyászhoz küldi a kismamákat, akiről tudja, hogy nem bántja őket. De olyan is van, hogy odatelefonál előre: „Fog menni egy 15 éves, ne ríkassátok meg.”

A faluban ugyanis nagyon magas a kiskorú terhességek aránya, ezek visszaszorítására iskolai védőnőként külön erőfeszítéseket tesz. Szeretné a lányok előtt kinyitni a világot, továbbtanulásra, pozitív családtervezésre ösztönözni őket. Rendszeresen hív a gyerekekhez olyan roma embereket, akik példaképként szolgálhatnak számukra. Munkája során végez még csecsemőgondozást, baba-mama klubot, mozgásfejlesztést és nővédelmi tanácsadást is. Utóbbi lelkileg is megterhelő. „A nők bármikor bármilyen problémával felkereshetnek. Sokszor fordul elő, hogy bántalmazó kapcsolatban élnek. Ilyenkor segítek nekik például anyaotthonba jutni. Volt esetem, amikor várandós nőt bántalmazott a párja, és titokban menekítettem ki.”

Alexandra pontosan tudja, milyen súlyos hátrányból indulnak a szegény települések lakosai. Rakacán is nagy a szegénység, a környéken még egy buszjárat sincs, sokszor a gyerekek az általános iskola elvégzése után a középiskolába már nem tudnak elutazni. Mégis mindent megtesz azért, hogy még ha jelentős erőfeszítések árán is, de minél több gyerek céltudatosan haladjon a továbbtanulás útján.

Nagy vágya, hogy szegénységben élő gyerekeket akár generációkon keresztül mentorálhasson – az ELTE éppen zajló roma emlékezetkutatásának résztvevőjeként is azt látja, ez képes szárnyakat adni rengeteg gyereknek, akik enélkül elvesznének. Jelenleg húsz lánynak segíti a tanulmányi előmenetelét, ők mindenben számíthatnak rá. Alexandrának azért jelent sokat ez a kutatás, mert látja, milyen lelkesek az egyetemistákkal együtt dolgozó gyerekek, ahogy kitágul a világképük. „Lássák, hogy mi is magyarok vagyunk, nem csak cigányok, nem mindegyik magyar harap, és hogy ők is mehetnek egyetemre.”

Ferenc édesapja cimbalomművész és tanár, édesanyja pedig a kereskedelemben dolgozott. Ferenc számára evidens volt a zenei pálya: zongorázott, klarinétozott, de végül a nagybőgőt választotta. Édesapja mindig is a klasszikus zene irányába terelgette, ám ahogyan ő fogalmaz: „a cigányzene szerelmese lettem azonnal”. Tehetsége hamar megmutatkozott, tanárai elismerően nyilatkoztak róla. Nagynevű kávéházi roma zenészek is meghívták, többek között Sárközi Lajos zenekarában is sokáig játszott. Ebben az időszakban rengeteget tanult a prímástól, és más zenésztársaitól is.

Ferencet a zenélés mellett mindig is érdekelte a fodrászat. Már kiskamaszként ő vágta és igazította a három évvel idősebb testvére haját, szakállát. Szülei ezt látva azt javasolták, hogy a zenélés mellett legyen egy kiegyensúlyozott megélhetést biztosító polgári hivatása is – a középiskolában fodrászmesterséget tanult. Persze a zenélés maradt a nagy szerelem Ferenc számára. Több zenekarban is játszott, sikeres külföldi turnékat tudhat maga mögött. Életének egyik legszebb szakaszának tartja a zenéléssel töltött időszakot.

Bármilyen gyönyörű is a kávéházi roma zene, ma már nem nyújt biztos megélhetést. Közben egyre erősebben vágyott arra, hogy a fodrászat területén tapasztalatokat szerezzen, és egy Amed nevű egyiptomi férfi által üzemeltetett fodrászatban kezdte meg barber pályafutását. Nagyon sokat tanult az arab borbélyoktól, olyan egyedi fogásokat, technikákat sajátított el, amikre az iskolapadban esélye sem volt. Ferenc gyorsan nagyon népszerű lett a vendégek körében, hamarosan jelentős ügyfélköre lett.

Adta magát a lehetőség, hogy a saját lábára álljon. Tíz évvel ezelőtt, amikor berobbantak a barber shopok, Ferenc kiváló ütemérzékkel a Práter utcában megnyitotta a Harmony Barber Shopot. Ebben, mint oly sok minden másban, a szülei inspirációja, támogatása is nagyon nagy segítséget jelentett számára. Különösen az édesanyjának hálás, hiszen a vállalkozás sikeres menedzselésével kapcsolatos ismereteket tőle tanulta meg. Azóta is folyamatosan képzi magát, tanfolyamokra jár, és olyan oktatóvideókat néz, amelyek segítségével még professzionálisabbá fejlesztheti vállalkozását.

A szalon rövid idő alatt nagyon népszerű hellyé vált, így egyedül már nem tudta a folyamatosan gyarapodó vendégkör igényeit kielégíteni. Munkáltatóvá vált, alkalmazottakat vett fel. Munkatársai kiválasztásánál nemcsak a kimagasló szakmai tudás az elvárás, hanem a nyitottság és az elfogadó beállítottság is, hiszen ezek az értékek alapvetőek voltak a családjában, Ferenc ezek szellemében él, gondolkodik, látja a világot.

2024-ben új kihívás elé állította magát: mesterfodrászi képzésre jelentkezett. Nemzetközi hírű fodrászmesterektől, többek között Veress Győri Sándortól, Czinki Herberttől, Zsidró Tamástól, Szadek Máriától és Hajas Lászlótól tanulhatott. A megszerzett mesterfodrász diplomával a férfi- mellett a nőifodrász-ismereteit, technikáit is kimagasló szintre fejlesztette.

A Harmony Barber Shop olyan, mint a VIII. kerület: igazi multikulturális pezsgés jellemzi: romák, nem romák, arabok, afrikaiak, ázsiaiak, dél-amerikaiak térnek be hajat vágatni vagy csak beszélgetni Ferenchez. A találkozások alkalmával büszkén mondja el a vendégeknek, hogy büszke roma. Büszke arra, hogy szinte egyedül, az alapoktól építette fel a szalonját. Azonban arra a legbüszkébb, hogy a hozzá betérő vendégek elégedettek. Vannak olyan kuncsaftjai, akik több száz kilométert utaznak azért, hogy ő vágja le hajukat. Ez az egyik legnagyobb megtiszteltetés számára.

Ferenc maximalistának tartja magát, ezt azonban nem éli meg tehernek, sokkal inkább pozitív kihívásnak: idén a magyar fodrászbajnokságon is el akar indulni. Továbbá szeretne képzőhellyé válni, minden tehetséges fiatal fodrászjelölt számára szeretné átadni az eddig megszerzett tudását. Úgy véli, hogy ő is nagyon sokat tanulhatna egy ilyen helyzetben.

A 41 éves Orsós Gábor 18 éves korától dolgozik kórházakban. A salgótarjáni Madách Imre Gimnázium egészségügyi tagintézményében tanult, majd felsőfokú szakápolói képesítést szerezve a helyi kórház általános intenzív osztályán gyűjtött tapasztalatot. Gábor azonban nem érte be ennyivel. Orvos akart lenni, fel is vették a Semmelweis Egyetem általános orvosi szakára. Akkoriban gyermekintenzíves szakorvossá szeretett volna válni, mivel a salgótarjáni évekből szívesen gondolt vissza a gyerekekkel való foglalkozásra. Egyetemi képzése alatt azonban nagyon megviselte, hogy gyakorlata közben többször látott meghalni szívelégtelenségben szenvedő gyerekbetegeket, ezek az élmények pedig inkább a felnőtt intenzív irányába terelték.

Mivel költségtérítéses képzésre járt, az egyetem alatt folyamatos munkával kellett előteremtenie a tandíjra valót. Emiatt meg is gyűlt a baja a vizsgákra készüléssel, ám erre felkészítette magát lelkiekben, és arra törekedett, hogy „csak görbüljön” az a jegy. Nosztalgiázva mesél első anatómiaszóbelijéről: tudta, hogy nem volt ideje felkészülni, ezért arra kérte a vizsgáztatókat, hogy „inkább írják be az egyest, majd jövök pótvizsgára, de most mennem kell dolgozni”.

Egyetemi évei alatt a Szent Ignác Jezsuita Szakkollégiumban lakott. Itteni meghatározó élményének tartja beszélgetéseit Choli Daróczi József magyar roma író-költővel, aki ekkoriban gyakori vendég volt a kollégiumban. Mint Gábor mondja, otthon, gimnazista korában próbálta a saját cigányságát háttérbe szorítani, noha saját bevallása szerint soha nem érezte, hogy a származása miatt hátrány érte volna sem addig, sem pedig később Budapesten. A „Choli bácsival” világlátásról, filozófiáról, önismeretről folytatott társalgások hatására azonban pozitívabb képe lett önmagáról.

Gábornak másodévben fenekestül felfordult az élete: édesapja sztrókot kapott. Ez nemcsak azt jelentette, hogy több időt kellett otthon töltenie szüleivel Karancsalján, hanem azt is, hogy a tandíjra szánt pénzt is az ő segítésükre és édesapja hosszan tartó – de szerencsére mára sikeresnek mondható – rehabilitációjára kellett fordítani.

Az egyetem kényszerű hátrahagyása után újra ápolóként kezdett dolgozni, ekkor került a Városmajori Klinikára. Az volt a terve, hogy egy megfelelő pillanatban visszatér az orvosira, de ahogy fogalmaz, ez ma már inkább „romantikus képzelgés”, mert bár a szándék meglenne, de sem anyagilag nem tudná vállalni ezt, sem idős, ma már nyugdíjas szüleivel nem tudna elég időt tölteni. Most 12 órás műszakokban dolgozik. Sok túlórát is vállal, ha nem a transzplantációs intenzíven, akkor a kardiovaszkuláris vagy a szívintenzíven. Ma is ingázik, minden alkalommal több mint másfél órát tölt a buszon Karancsalja felé. Ugyanakkor nem panaszkodik, megszokta a napi buszozást.

Bár az egyetemről való távozását ma is fájlalja, azt mondja, sok minden kárpótolja nap mint nap. Ilyen például az, hogy kezdő rezidensek nagyon szívesen fogadják az olyan tapasztalt szakápolók véleményét és segítségét, mint amilyen Gábor is. Jólesik neki, hogy az orvosok bíznak benne, nem kérdőjelezik meg a döntéseit, figyelnek a szakmai tanácsaira, pozitív visszajelzéseket adnak neki. „Nagyon sok esetben szinte orvosként döntünk dolgokról, ki van bővítve a kompetenciánk” – mondja, és munkájának ezt a részét nagyon élvezi. Mielőtt Aranypánt-díjra ajánlották volna, Gábor rektori dicséret is kapott, és Semmelweis Hőse díjban is részesítették a munkájáért.

Akkor is érik sikerélmények, amikor egy-egy páciens gyógyulását tudja nyomon követni. Benne van egy transzplantációs Facebook-csoportban is, ahol a klinika korábbi betegei magukról, családjukról osztanak meg képeket, élményeket, jó tanácsokat műtéten átesetteknek és szívre váróknak is.

Ezeket a sikereket tudják értékelni egykori gyári munkás szülei is. Tőlük – szintén egészségügyi dolgozóvá váló nővérével együtt – naponta megkapta, hogy „többre” vigye az életben, mint ők. A mára feljavult állapotú édesapjával történtek annak idején nagyon megviselték, így ma igyekszik megbecsülni azokat a napokat, amelyeket vele és édesanyjával egészségben tölthet. Régen élvezte a nagyváros pezsgését, de ma már szívesebben tölti az időt otthon. A hivatását szereti, és erőt ad neki, hogy a környezete elismeri. Mint mondja: „Mindent egybevetve, az életemmel meg lehetek elégedve.”

Ha megkérdeznénk Lukács Ilonát, vagy ahogy mindenki nevezi, Vicát, honnan az elhivatottsága, vélhetőn nem az egyetemi éveit, hanem egy sokkal korábbi pillanatot említene. Egy gyerekként megélt emléket, amikor szüleinek még fenyőfára sem futotta, és édesapja egy szomszédtól kapott fenyőgallyat vitt haza, miközben anyukája üres paprikás krumplit főzött sovánnyal. „Egész este énekeltünk a húgommal. A legszebb karácsonyom volt” – mondja a múltba révedve. S bár már három unokája van, és számtalan fiatalnak lett meghatározó tanára, mégis úgy véli, hogy elsősorban a nehézségekből, a mélyből tanult meg építkezni.

1972 nyarán született Tiszapüspökiben, egy kétgyermekes cigány család első lányaként. Édesanyja oláhcigány, édesapja romungro, azaz magyar cigány, ami már akkoriban is elég ritka vegyes házasságnak számított. A család Tiszapüspökiben, a romungro rokonság környezetében telepedett le, ott nevelkedett Vica, de az oláhcigány gyökerei is mindig fontosak maradtak számára. Úgy véli, hogy a kettősség, amit sokáig küzdelmes nehézségként élt meg, később fontos belső támasza lett. Ahogy mondja, „minden életszakaszunkban másképp éljük meg a cigányságunkat”.

Gyerekkora szegénységben telt, de szülei mindig nagy szeretettel vették körül. A nélkülözés sokáig összekapcsolódott benne a gyerekvállalás gondolatával – olyannyira, hogy fiatalon azt mondta: ő nem akar gyereket. „Nem a lányaimat nem akartam, hanem gyereket nem akartam, azt az érzést, amit a szegénység jelentett” – magyarázza. Ma már mindkét lányát élete „főművének” tartja, magasan képzett, több nyelvet beszélő fiatal nők, akik sikeres nemzetközi karriert futottak be, és büszkén vállalják roma identitásukat.

A gyerekkori iskolás évek alatt Vica kitűnő tanuló volt, és diákként mindig fontos közösségi szerepet töltött be. Ő volt a kis falusi iskola úttörőcsapatának titkára is. Hatodikos korában egy zánkai táborban szembesült a máig tartó traumával. „Ott ért az első fájdalmas pofon, hogy cigánynak lenni nem csak szerető családot jelent. A fiúk kegyetlenek voltak, megszégyenítettek, és először éreztem magam bűnösnek azért, aki vagyok.” Menekülni akart, haza akart szökni, de édesapja, aki mindig a kapaszkodója volt, vonatra ült, odautazott, és meggyőzte: „Ha most hazaviszlek, azt mutatjuk, hogy nem vagy képes rá. Márpedig én tudom, hogy az vagy!” Vica maradt – és ez lett az első fordulópont az életében.

A második akkor jött, amikor középiskolába jelentkezett. Szolnokon egy szakközépiskolába akart bekerülni, de elutasították. A második helyen megjelölt szakmunkásképzőbe sem vették fel, holott majdnem kitűnő tanuló volt. „Ugyanazt az utat jártuk végig egy nem cigány osztálytársammal, akit végül mégis felvettek – engem nem. Akkor nagyon fájt.” Végül unokatestvérével együtt Nagykőrösön, a Toldi Miklós Szakközépiskolában kötött ki. Kollégista lett, az első hónap nagyon nehéz volt számára. Alig álltak vele szóba, gyakran hazafelé még a buszon sem ültek mellé. „Aztán megismerték bennem az embert” – mondja. 35 éves barátságokat ápol abból az időből. A pék szakmával együtt megszerezte az érettségit, de a sütőiparban mindössze három hónapot dolgozott „a tudás megmaradt, kalácsot még ma is nagyon tudok fonni” – nevet.

Az érettségi után férjhez ment, és megszülettek a lányai. A kilencvenes évek végén Szolnokon, az Oktatási és Továbbképzési Központ Alapítványnál helyezkedett el, ahol főként életrajzi témájú cikkeket kezdett írni. Az Aranypánt-díj még a kanyarban sem volt, de ő már hétköznapi roma hősökről írt egy kisebbségi lapban. „Cigány óvónő, buszsofőr, prímás, én felkutattam őket, és bemutattam életpályájukat.” Mai napig szeret írni. Ezekben az években kezdte meg főiskolai tanulmányait is szociálpedagógia szakon. 2006-ban sikeresen lediplomázott. Szakdolgozatát, ami A család szociális helyzetének hatásai a szakmát tanuló cigány fiatalok esélyeire témát dolgozta fel, kiadásra javasolták. És azt, hogy az élet milyen nagy rendező, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy abban az iskolában végezte a kutatását, ahol ma tanít.

2007-től tizenöt éven át az Észak-alföldi Regionális Munkaügyi Központ köztisztviselője volt, ahol vezető roma referensként több évig a roma munkaerőpiaci integrációt segítette. Többek között szakmai vezetője volt a roma munkaerőpiaci menedzserhálózati programnak is. Később, az államigazgatási rendszer teljes átalakulásával minden megváltozott, ő pedig egy lett a sok ügyintéző közül.

A váltás 49 éves korában jött el. Iskolájának igazgatója, akivel korábban már dolgozott együtt, megkereste egy lehetőséggel. „Ahogy beszélt a programról, azt éreztem, ez én vagyok, erre születtem, ezt rám írták!” Ma a Rugalmas Tanulási Utak program orientációs osztályának az osztályfőnöke. Azokkal a fiatalokkal foglalkozik, akik a közoktatás gépezetében valahol elakadtak a pályaválasztási folyamatban. Diákjai között vannak sajátos nevelési igényű gyerekek, beilleszkedési, tanulási és magatartási nehézséggel küszködők, autizmussal érintett, állami gondoskodásban élő, valamint más iskolából lemorzsolódott roma és nem roma diákok is. „Arra inspirálom őket, hogyan legyenek belső vezéreltek. Megtanítom nekik, hogyan működjenek együtt a környezetükkel, hogyan kezeljék az indulataikat, és hogyan hozhatnak felelős döntéseket.”

„Ebben a kötetlenebb oktatási formában nincs osztályozás és klasszikus tanítási órák sincsenek, mégis tele van ismerettel és használható tudással. Nagyon fontos hangsúlyt kap a kölcsönös bizalom, az értékközvetítésen alapuló tisztelet, és a biztonságos légkör megteremtése” – mondja. A szülőket sem hagyja magukra. Előfordult, hogy egy kávézóba szervezte a szülői értekezletet, és „Szülőszelídítő sétákra” hívja az érintett szülőket. Magát mentortanárnak nevezi, aki a saját életéből is merít. A szociálpedagógia mellett drámapedagógiát is tanult, és jelenleg is folyamatosan képezi magát. Coachképzésre, és neves szakemberek előadásaira jár. Minden lehetséges módon fejleszti magát, hogy tudásával másoknak mutathasson járható utakat.

A cigány identitás számára ma már nem kérdés, cigánysága a belső szabadsága. „Volt idő, amikor szégyelltem. Volt, amikor megtagadtam, de amikor megértettem, hogy ez az életerőm legfőbb forrása, minden más aspektusba került. Ma már nem kijelölik a helyem, hanem én döntöm el, én választom meg, kinek a közelében leszek.” És ez a szabadság ragad át azokra a fiatalokra is, akikkel együtt dolgozik. Mert bár ők nem tudják, hogy Vica életútja hány falat tört át, azt viszont talán először érzik, hogy biztonságban vannak, és valaki tényleg hisz bennük.

„Kengurumama” – így jellemzi magát Váradi Éva, aki mestereit követve eddig 7-8 gyakornokot nevelt ki az „erszényében”. Büszke édesanya és nő, akinek a cigányságról és a roma szépségről szóló gondolataira óriási hatást gyakorolt a műsorvezető-társaival szervezett első roma női talkshow. A munkás származású Éva életútját végigkíséri az a küzdelem, amelyet a gyermekvédelemben és a szociális ellátásban dolgozók folytatnak évtizedek óta az odafigyelést és kíváncsiságot követelő szakma fennmaradása érdekében. Szülővárosáról, Ózdról máig először a gyárkémények jutnak az eszébe, valamint a kürt szava, amely a munkásokat a gépek mellé szólította. Szürke fények szűrődnek át a városon, és erős kontrasztként az emlékezetében a kerekhegyi családi ház képe sejlik fel, amelyhez kétszáz lépcsőfok vezet. Minden adott volt itt, a kakasszó, a rét, az erdő, a gomba. Eltűnőben lévő világ, amelyben újabban magnóról játsszák le a kürt szavát. A ruhagyári varrónő édesanyán és a hengerész szakma mellett autodidakta módon képzőművésszé váló édesapján túl az első legjelentősebb hatást a nagymama gyakorolta rá. Az eltökélt asszony öt gyerekével egyedül tört ki a Tó nevű, mára elbontott utcasornyi telepről.

Nem a renomén kívánunk rontani, de eláruljuk: Éva nem volt különösebben jó diák, matekból egyszer el is hasalt. „Lusta ember vagyok. Jobban szeretem, ha valami rám ragad” – meséli. Csendességre és visszahúzódásra való hajlama mellett lázadó személyének első jeleire ismerünk, amikor a rossz bizonyítvány miatt kirótt szobafogságból elszökött hazulról. A gyerekszobán kívüli világ azonban gyakorta ellenséges. A rendszerváltás sokkja és a szociális problémák elmélyülése felerősítette a rasszizmust, amely alattomos módon volt erős hatással Évára. „Gyerekként nem szerettem a fehér színt. Olyan feketének éreztem magam, hogy nem tűrtem a fehér blúzt. Nem tudtam ezzel a bőrrel, jobb kifejezés híján, »azonosulni«.” De mi most ne a Putnokra utazó gimnazistákat ijesztgető szkinhedekre, a törekvő munkáscsaláddal szembeni szaloncigányozásra, vagy azokra az odaszólásokra figyeljünk, amelyek a tetszeni vágyó fiatalt bántották, hanem azokra a szociális munkásokra, akik Évát beavatták a szakmába, és akikre máig mestereiként tekint.

Éva szakmai pályafutása Budapesten – gondolhatnánk – a legnehezebb időszakban kezdődött. A rendszerváltás után milliók vesztették el a megélhetésüket, százezrek süllyedtek nyomorba, a társadalmi mobilitás útjai leszűkültek. De ő ezt másként látja. „Nekünk reneszánsz volt” – mondja. Tapasztalata szerint sokkal nehezebb annak, aki most kezdi el a szakmát, amikor a gyermekvédelmet tönkretették, „halott dolog”. Nagyon sajnálja a gyakornokokat, akiknek szerencsésnek kell lenniük, hogy ne egy kiégett szakember keze alá kerüljenek.

„Amikor én kezdtem, mesterektől tanultam – idézi fel. – Azoktól tanultam a szakmát, akik a gyermekvédelmet megcsinálták Magyarországon.” Hegyesi Gábor, Gosztonyi Géza, Ferge Zsuzsa, Aczél Anna, Révész Magda és Tánczos Éva tanítványát közel harminc év után az tartja a pályán, hogy elsajátította a szociális munka szabályait, tapasztalatra tett szert az alapellátás és a szakellátás területén egyaránt, és látja, hogy a bevett módszerek működnek. Számára ez még ma is, amikor a szakellátást szétroncsolták, sikerélményt jelent.

Éva, aki az elmúlt három évtizedben család- és gyermekjóléti központokban és csecsemőotthonban dolgozott, a tanuláson túl még egy tulajdonság jelentőségét hangsúlyozza. „Iszonyúan fontos, hogy kíváncsi légy. Ez még megvan bennem. Nemrég beszélgettem az egyik józsefvárosi munkatársammal, hogy a hozzánk fordulók még mindig tudnak újat mondani nekem. Ám a munkatársam figyelmeztetett: nem feltétlenül arról van szó, hogy újat tudnak mondani, hanem arról, hogy mindig érdeklődve fordulsz hozzájuk.” Talán ez a nyitottság, az odafordulásra való készség a vonzó egykori gyakornokai számára is, akik az együttes munka után évekkel is rendre felkeresik Évát. „Majdnem mindannyian a pályán maradtak” – büszkélkedik.

A szakma iránti szeretete és a jobbító szándéka annak ellenére kitart, hogy számos ötletéről lemondva, másfél évvel a kinevezése után a gyermekvédelmi átvilágítások idején kénytelen volt otthagyni történelmi múltú gyermekotthonát. A vezetői alkalmassági vizsgát még megcsinálta, de amikor a családját és a szomszédokat is át akarták világítani, az „őrületet” nem volt többé hajlandó elfogadni. Éva bátor kiállása bejárta a sajtót, rádióműsorokba hívták, interjúk készültek vele, tavaly az év szociális szakemberének választották. Az elismerés azonban keserédes volt, hiszen kényszerű távozása után számos munkatársával megszakadt a kapcsolata.

De nem csüggedünk, amikor az új munkahelyén, egy VIII. kerületi ifjúsági közösségi tér irodájában beszélgetünk. Hiszen a leghátrányosabb helyzetű gyerekekkel való munka mellett Éva a 2019-től rendszeresen szervezett első női beszélgetős műsor, a NősziRom újabb fellépésére készül izgatottan. „Iszonyúan büszkék lehetünk a roma nőkre” – mondja. Ez a büszkeség, a romaság megélése, ami „fokozatosan, nagyon-nagyon későn kezdett kiépülni”, számára is új érzés, fejlődés eredménye. „Ahogy elkezdtünk a kollégáimmal felkészülni egy-egy roma nőre, minden területen megtaláltuk a női büszkeségeinket”, meséli. Éváék szépségre és okosságra találtak, gyönyörű roma nőkre. „Hiányzott ez a szépségkép a számomra. A roma nők sokáig nem jelentek meg szép nőként az újságokban és a televízióban. Pedig emberi szépségek: ahogy jelen vannak, ahogy beszélnek. Gyönyörűek!”

„Fiús lány voltam, és inkább fiúbarátaim voltak. Szerettem focizni. És szerettem papírt is gyűjteni, ilyenkor bebicajoztuk az egész várost. Apukám fából ácsolt egy kis kocsit, azt rákapcsoltuk a biciklimre, így mentem házról házra a papírkötegekért” – idézi fel gyermekkorát Balogh Marianna. Az akkor már tudatosan az orvosira készülő kislányt felkarolta az iskola biológiatanára, aki különórákkal segítette a felkészülését ahhoz, hogy felvegyék a környék legjobb gimnáziumába, a nyíregyházi Krúdyba. Felvették.

Emelt szintű biológiát kezdett tanulni, és aneszteziológus akart lenni. A sors aztán az érettségi előtt két évvel egy súlyos betegség formájában törte szét az egyetemi álmokat. Amikor kiderült, hogy elkerülhetetlen az operáció, másnap kémiatémazárót írt. Az addig színötös tanuló Marianna az elkeseredéstől nem tudott a feladatokra koncentrálni. „Nagyon szégyelltem magam. Amikor kiosztotta a tanár a dolgozatokat, mindenkinek felolvasta a jegyét. Nekem az egyest. Azt kérte tőlem, hogy maradjak óra után pár percet. Miután kicsengettek, megkérdezte tőlem, mi történt. De nem mondtam el neki, miért írtam rossz dolgozatot. Ő meg nem firtatta, szerencsére. De felajánlotta, hogy három nap múlva írhatok egy javító dolgozatot. Az már ötös lett. Nagyon jólesett, hogy így törődött velem” – mondja Marianna. Azonban az a másfél év a gimnázium befejezéséig küzdelmesen telt. A betegsége nehezítette a tanulásban, és félt attól is, hogy nem tud leérettségizni. Osztálytársai, tanárai közül kevesen tudták, min megy keresztül. Marianna lassan legyőzte a betegséget, az érettségit is megszerezte. Már nem bánta, hogy az orvosira nem tudott felkészülni, mert felvételt nyert a Debreceni Egyetem diplomás szülésznő szakára.

Rengeteget tapasztalt az itt töltött öt év alatt. Már elsőéves hallgatóként 12 órás műszakokat húzott le a nyíregyházi városi kórház szülészetén. A szakma azonban megviselte. „Egészen más az, amikor bejön valaki betegen a kórházba, segíteni kell rajta, és rosszul alakulnak a dolgok. Ez is fájdalmas, mert elveszíteni valakit mindig fájdalmas. De amikor valaki úgy jön be a kórházba, hogy egészséges nőként egészséges kisbabát fog a világra hozni, de tragédia történik, az feldolgozhatatlan számomra” – mondja Marianna. Nemcsak amiatt, mert lelkileg megterhelő volt számára ez a hivatás, hanem azért is, mert időközben várandós lett első gyerekével, az utolsó évben abbahagyta a szakot. Visszaköltözött Ibrányba, ahol visszatalált a családi gyökerekhez: férjével állattartással, mezőgazdasággal kezdett el foglalkozni. „Apa fogathajtó volt. Sok lovat tartott. Szarvasmarhái is voltak. Így nem volt ismeretlen belefogni a gazdálkodásba” – meséli. Férjével pékséget nyitott, majd két kifőzdét. Ekkor jött be a Covid, ami újabb megpróbáltatások elé állította a családot. A kifőzdét be kellett zárni, a második hullám pedig tragédiák sorozatával sújtotta őket. „Öten haltak meg néhány hét leforgása alatt a közeli hozzátartozóim közül. Folyamatosan virrasztottunk” – idézi fel.

De a töretlen hit a tanulásban, és az új ismeretek megszerzésének szeretete ebben az időszakban is fontos része volt az életének. A karantén alatt egymás után végzett el több tanfolyamot is, így szerzett általános ápoló végzettséget, állatorvosi és mezőgazdasági asszisztensi képzettséget.

Két éve pedig az a háziorvos, aki egykor őt kezelte gyerekként, majd akihez Marianna is vitte a saját két kisfiát, megkérdezte tőle, nem akar-e asszisztensként dolgozni mellette. Így lett belőle gyermekorvosi asszisztens, de emellett legalább ennyire fontos számára, hogy javítson az ibrányi roma emberek mindennapjain. Ennek érdekében megalapította saját egyesületét, a Romák A Fejlődésért Civil Egyesületet, amely a minőségi szolgáltatásokhoz való hozzáférést próbálja elősegíteni az oktatás, a lakhatás, a munka és az egészségügy területén. „Nem a konfrontációban hiszek. Nem megyek neki a helyi hatalmasságoknak, még ha igazságtalanságot látok, akkor sem, mert abban hiszek, hogy beszélni és meggyőzni kell azokat, akikkel konfliktusba kerülünk. És abban is hiszek, hogy a roma embereket kell megerősíteni abban, hogy jobban képviseljék az érdekeiket” – mondja.

Ez az indíttatás is az édesapjától jött. „Apa sok olyan napot szervezett, amikor a nélkülözőknek ételt adott. Ilyenkor marhát vágott, és kihívta egy barátját, aki megsütötte a húst, amit aztán a családsegítő munkatársainak segítségével osztottak szét” – meséli. Marianna egyesülete az önkéntes munkatársaival jelen van az iskolában, az óvodában, hogy ha kell, közvetíthessenek a pedagógusok és a családok közt, ezáltal is mérsékelve a gyerekek hiányzásait. Marianna a következő hónapokban az ibrányi állami iskolában, ahová szinte már csak roma tanulók járnak, a felső tagozatosoknak tart szexuális felvilágosítást. Úgy tervezi, hogy havonta egyszer leül a gyerekek tanáraival is beszélgetni. Egyesületével részese a települési civil fórumnak is.

A nyíregyházi szülészeten eltöltött gyakorlati évek sem múltak el nyomtalanul: a kórházban rengeteg tapasztalatot szerzett, ezek közül sok volt keserű. „Többször láttam, átéltem, hogy megalázón bántak a roma nőkkel” – meséli. Emiatt hívta életre azt a programot, amelyet a Minority Rights Group elnevezésű szervezeten keresztül valósít meg: öt roma asszonyt képeznek ki kísérőnek, akik a szegregátumokban élő anyák várandósságát, szülését és gyermekágyas időszakát követik, hogy lelki támogatást tudjanak nyújtani, és szükség esetén elősegítsék az egészségügyi személyzettel való kommunikációt.

A 33 éves Balogh Marianna férjével és két kisfiával él Ibrányban. Szülei a roma kultúra és hagyomány szerint nevelték őt. Családi öröksége az is, hogy az idősek tisztelete fontos érték. Marianna olyan tehetség birtokában van, ami keveseknek adatik meg: empátiával és türelemmel képes hidat alkotni a szegregátumok kiszolgáltatott családjai, és a helyi pedagógusok, egészségügyi alkalmazottak, rendőrök, szociális munkások között.