Minél jobban beleássa magát az egyház a visszaéléses esetekbe, annál több ügyet talál, de épp ez a feladatunk

2019-ben adott itthon utoljára interjút, akkor hasonló kérdések voltak aktuálisak, mint most: a gyermekbántalmazás, és az, hogy az egyházi vezetők felelősségvállalás helyett a médiát okolják mindenért. Mit jelez, hogy ez nem változott? Ön érez változást?

Körülbelül tíz órája vagyok Magyarországon, azt látom főleg, amit hallok és olvasok róla. Ezek alapján változott valami az elmúlt pár évben. Az utolsó egy-két évben sok egyházi és politikai visszaélési ügy derült ki. Ez azt mutatja itt is, amit én az egész világon tapasztalok: nő az igény arra, hogy legyen párbeszéd a felnőttek által elkövetett, gyerekeket érintő visszaélésekről. Az egyházi abúzusról tartok továbbképzést a Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegyének, ilyet öt-hat évvel ezelőtt nem lehetett volna tartani Magyarországon. A változás itt van, igaz, lassú, de lehet látni.

Az látszik, hogy egyházmegyei szinten van változás. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia hozzáállásában viszont hasonlít a 2019-esre.

A Magyar Katolikus Püspöki Konferenciával nincs közvetlen kapcsolatom. Azt láttam viszont, hogy a pannonhalmi főapát, Hortobágyi T. Cirill adott egy interjút, ebben más hangnemben beszélt már a gyermekbántalmazásról, mint ahogy évekkel ezelőtt állt hozzá az egyház. Beszélt az interjúban a magyar egyházban előforduló esetekről, illetve arról is, hogy erről nyíltan kommunikálni kell. Erre szükség van. Az egyház felelőseinek kell felszólalniuk az esetekkel kapcsolatban, mert ha nem teszik, a média annál inkább beszélni fog róla. Ez természetes, ez a sajtó feladata.

Az Ön által említett Hortobágyi T. Cirill tagja az új gyerekvédelmi munkacsoportnak, az idén indult Gyerekasztalnak is. Ezt a kezdeményezést azonban nem karolta fel Veres András, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) elnöke, erről mit gondol?

A Gyerekasztalról csak tegnap hallottam először. Más országokban azt látom, hogy fontos, hogy egy ilyen kezdeményezésben egyházi oldalról is részt vegyenek. Akkor ott tud lenni az ember, láthatja, hova tartunk. Így lehet beszélni az egyes esetekről, irányvonalakat meghatározni, észrevenni, mik a gyenge pontok, amelyeken dolgozni kell.

Tehát kell ehhez az MKPK vezetése is?

Erre akarok én is kilyukadni. Ha az egyházi vezetés részt vesz benne, akkor látják azt is, hogy mi lesz a feladatuk. Nagyobb az esély arra, hogy felismerjék és beismerjék saját felelősségüket.

Évek óta téma, hogy nincs itthon sem egyházmegyei, sem országos átfogó beszámoló az egyházon belüli gyermekbántalmazásokról. 2019-ben Veres András azt mondta, azért nincs, mert nem kaptak rá felkérést. Ön mit gondol, fontos egy ilyen átfogó beszámoló?

Minden beszámoló, kommunikáció fontos, beszélni kell arról, hogy ezek a visszaélési esetek megtörténtek. Azt is fontos elmondani, hogy mi történt pontosan. Ez az igazságkeresés egyik feladata. A katolikusoknak tudniuk kell szembenézni az igazsággal, elismerni azt, ami megtörtént. Csak így lehet megbocsátást nyerni, hitünk szerint a gyónás is így működik. A feldolgozás része az is, hogy a nyilvánosság elé állunk. Meg az is, hogy kísérjük az érintetteket azt követően is, hogy az eset nyilvánosságra került.

Itthon aktuális hír, hogy a The Survivors Network of those Abused by Priests (SNAP), vagyis a papok visszaéléseit túlélők hálózata eljárást kezdeményezett hat bíboros, köztük Erdő Péter ellen is. Mennyire komoly egy ilyen kezdeményezés?

Nem sokkal a kezdeményezés előtt véletlenül találkoztam Rómában a SNAP négy tagjával. Ekkor nem mondták, hogy erre készülnek. Úgy gondolom, hogy ez inkább egy sajtóhír, mintsem komoly jogi alapokkal rendelkező kezdeményezés. De nem ismerem a SNAP-kezdeményezés célját. Arra viszont ez biztosan rámutat, hogy azoknál a bíborosoknál, akik egy jövőbeni konklávén részt fognak venni, felmerül majd kérdésként, hogy miként álltak a visszaélések kérdéséhez. Mit tettek vagy nem tettek az elkövetőkkel és az egyházjogi eljárások során. A „safeguarding”, az óvás, megelőzés kérdése valószínűleg fontos szerepet fog játszani egy jövőbeli konklávén.

Miért érzi, hogy ez inkább csak sajtóhír?

A mostani kezdeményezésnek nem látom a jogi alapját, a konkrét vádakat, helyszíneket, neveket. Ilyen esetekben a SNAP-nek is tartania kéne magát ahhoz az eljárási rendhez, amit az egyház képvisel. Ha például én Magyarországon fel akarok jelenteni valakit, nem elég egyszerűen a sajtónak azt mondanom, hogy fel akarom jelenteni őt. Van rendőrség, ügyészség, bíróság – ezeket is be kell vonnom ahhoz, hogy a feljelentés tényleg komolyan vehető legyen.

Az Erdő Péter elleni kezdeményezés fő oka Pető Attila esete, ő volt az első, aki névvel és arccal vállalta Magyarországon, hogy molesztálta egy pap. Az egyház és a Pető közötti ügy odáig fajult, hogy Petőt zaklatás miatt feljelentette az egyház, el is ítélték. Más országok tapasztalatai alapján mit lát, mennyire bevett dolog, hogy ilyen ügyek a világi bíróságra kerülnek?

A konkrét esetet nem ismerem. Más országokban is látom, hogy az áldozatok vagy az egyház gyakran kezdeményez jogi eljárást egy-egy ilyen esetben. Olyat is láttam már, hogy az egyház rágalmazásért perli az áldozatot. A világi bíróságon utána azon megy a vita, hogy a püspökök az elévülésre hivatkoznak, az áldozatok pedig azt mondják, hogy nem szabadna az egyháznak ebbe kapaszkodnia. Ez dilemma: ha jogi utat választ az ember, akkor jogi választ kap az ügyére. De az egyháznak nem szabad elfelejteni, hogy nem adhat csak jogi választ ezekre az ügyekre. Az a feladatunk, hogy morális és lelki választ is adjunk.

De akkor hogyan forduljon egy ilyen bizalmi hiátus után az áldozat az egyházhoz?

Az érintettek jellemzően amúgy sem bíznak az egyházban, pont amiatt, ami történt velük. Ezért fontos, vagy fontos lenne, hogy az áldozatok jól informált, kompetens tanácsadókhoz fordulhassanak. Egy ilyen továbbképzésen, mint a mostani, arról beszélek, hogyan lehetünk mi, az egyház, egy biztonságosabb közeg. Biztonságos helyre, emberi kapcsolatokra, biztonságos eljárásokra van szükség. Ez következik az evangéliumból, ahol Jézus magához hívja a gyermekeket. Mi közösségként felelősek vagyunk ezekért az áldozatokért, ezekért az esetekért. Figyelnünk kell azokra, akik egyházi személyek miatt sérültek. És ugyanígy kell figyelnünk azokra, akiket az iskolában, a fociklubban, akár a saját családjukban ér bántalmazás. Az egyház feladata az lenne, hogy észrevegye azt, aki sérült, és tudja, mit kell tenni azért, hogy segítse az ügyét.

2023-ban kilépett a Pápai Gyermekvédelmi Bizottságból az elszámoltathatóság, átláthatóság problémáira hivatkozva. Mi volt a töréspont?

Háromszor próbáltam meg jelezni aggodalmaimat az elnöknek. Arra sem kaptam választ, hogy megkapták-e a levelemet. Nem volt az sem átlátható, hogy honnan jön a pénz és hova megy a szervezeten belül. Arról sem kommunikáltak, hogy mi alapján vannak kiosztva a pozíciók a bizottságban, vagy hogy mi a cél. Olyan területeket is elkezdtünk lefedni, ami nem a mi dolgunk lett volna, nem tartoztak a bizottság kompetenciájába. Például úgy akartak reagálni egy ország püspöki konferenciája által beterjesztett szabályzatra, hogy tisztában sem voltak az adott ország működésével. Ezért végül megkérdeztem Ferenc pápát, hogy lemondhatok-e.

Itthon az MKPK vezetője a gyermekabúzusok kapcsán korábban azt mondta, hogy Magyarországon azért kevés szerinte a gyerekeket ért bántalmazás, mert Magyarország családbarát. Lát összefüggést a kettő között?

Remélem, hogy Magyarország gyerekbarát ország, de ettől még minden országban vannak visszaélések. A WHO statisztikája szerint a világ minden országában minden ötödik kislányt és minden nyolcadik kisfiút érte szexuális bántalmazás azelőtt, hogy betöltötték volna 18. életévüket. Ez egy olyan hiteles statisztika, ami az egész világot magába foglalja. Nincs ez alól kivétel egy országnak sem.

Az elmúlt években számos egyházmegyéből lehetett egyéni eseteket hallani, de többek között a kalocsa-kecskeméti volt az egyik első a szinódus óta, amely itthon a nyilvánosság elé állt a problémákkal. Mi lehet az oka annak, hogy ilyen kiállást kevés egyházmegyéből látunk?

Általánosan igaz, hogy ahol egy egyházmegye elkezdi vizsgálni az eseteket, ott több ügy kerül elő. Az abúzusok feltárása önmagában paradox helyzet. Ha az egyházmegye beleáll, információkat közöl, beszél az esetekről, akkor még több ügy fog felszínre kerülni. Ez teljesen normális folyamat. Minél jobban beleássa magát az egyház az ügyekbe, annál többet fognak találni. Nyilván ez egyfajta félelmet is magával tud hozni: annak az érzését, hogyha nem beszélünk róla, ha hallgatunk, akkor senki nem tud róla, nem lesznek új ügyek sem. Ez viszont nem a helyes út. Az egyháznak az igazságot kell szolgálnia, igazságosságot és irgalmasságot kell mutatnia elsősorban azok iránt, akiket bántalmaztak.

Több interjújában beszélt arról, hogy a volt kommunista országok egyházai sajátos helyzetben vannak az egyházakat elnyomó rezsim okozta hatások miatt. Hogy lehet egy ilyen, történelmileg terhelt egyházból hirtelen nyílt egyházzá válni, mi kell hozzá?

A szinódus egyik legfontosabb célja, hogy az emberek meghallgassák egymást, beszéljenek a másikkal. Ha ezt elérjük, nőni fog az egyházba vetett bizalom is. Bizalom nélkül ez nem megy. Bizalom nélkül azt sem láthatja az egyház, hogy innen hogyan tovább. Közép-Európa volt kommunista országaiban körülbelül 50 éven át jelen volt az alapvető bizalmatlanság: kivel beszélhetek, mi a sajtó, a pszichológia vagy épp a pszichiátria célja, és hogyan használhatják fel azt, amit mondok. Ha egy ilyen mentalitás majdnem 50 évig jelen van, akkor legalább ugyanennyi idő kell ahhoz, hogy el is tűnjön. Az egyháznak viszont ki kell tudnia lépni ebből, és arra fókuszálni, hogy a bizalom újra fel tudjon épülni.