„Ebben az egész iparágban az emberek csak annyit mondanak, hogy »a nők erősítik egymást«. Ez nem történik meg. Az egész csak kamu, és csak elfedi az összes szarságot, amit egymás háta mögött mondanak.”
Többek között erről beszélt Sydney Sweeney pár hónappal ezelőtti, a Vanity Fairnek adott interjújában. Sweeney Hollywoodot érintő kritikus megjegyzései nem a semmiből jöttek – a színésznő szavaiból kihallható az a tavalyi eset, amikor a 81 éves hollywoodi producer, Carol Baum egy közönségtalálkozón kritizálta őt. Baum akkor arról beszélt, nem érti a fiatal színésznő körüli felhajtást, aki szerinte nem is szép és játszani sem tud. Sweeney az interjúban azt mondta, elkeserítő azt látni, ahogy a nők lehúzzák a másikat, amikor egymás sikerét látják – szerinte ez egy generációs probléma, hiszen úgy lettünk nevelve, hogy csak egy nő lehet a csúcson.
„A nő-nő kapcsolatban bejátszik a féltékenység, az irigység – ilyenek vagyunk mi nők, ez ösztönös”
– erről már Kocsis Paulina beszélt a Telex After adásában. Az énekesnő azt mondta, a nők hátrányban vannak a hazai zeneiparban, de kifogáskeresésnek tartaná, ha a nemét hibáztatná azért, mert nem elég sikeres.
A fenti idézetek bőven túlmutatnak azon, hogy mi folyik Hollywoodban vagy a hazai zeneiparban. Girlpower ide vagy oda, a mindennapokban gyakran elhangzik, hogy a nők milyen kritikusak és mennyire kegyetlenül versengenek egymással.
Arról, hogy van-e ennek bármi tudományos háttere, ösztönről vagy társadalmi kreációról van-e szó, szakemberekkel beszélgettünk.
Férfiaknál erő, nőknél agresszió
Először is az biztos, hogy a helyzet nem ilyen egyszerű, a nők nem tekinthetők eredendően irigyebb vagy versengőbb természetű nemnek. Erről beszélt Fülöp Márta pszichológus, a HUN-REN Természettudományi Kutatóközpont Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézet tudományos tanácsadója, a Károli Gáspár Református Egyetem professzora, akinek a versengés a fő kutatási területe. Elmondása szerint a kutatások alapján nincs jelentős különbség az alapvetően versengő beállítottságú nők és férfiak társadalmon belüli arányában.
Abban azonban, hogy hogyan versengenek nők és férfiak, felfedezhetők különbségek. Fülöp szerzőtársaival egy összehasonlító kutatásban három nagyon különböző ország, Kanada, Japán és Magyarország egyetemistáinak a női és férfi versengésre vonatkozó nézeteit vizsgálta. A férfiak versengésével kapcsolatban az volt az általános nézet, hogy míg ők megengedhetik maguknak a nyílt versenyzést, a nők esetében ez sokkal rejtettebben valósul meg.
„A sportban ez még elfogadott, de ha a munkahelyén vagy az iskolában mondja ki egy nő, hogy győzni akar, jó eséllyel nőietlennek látják és nagy esélye van arra hogy az erős versengési késztetését agresszívnak lássák, míg ugyanezt egy férfi esetében erőként és asszertivitásként értelmezik” – magyarázza Fülöp Márta.
Ezért lehet az is, hogy a nők, ha előrébb akarnak jutni egy versenyhelyzetben gyakran kénytelenek indirekt eszközökhöz nyúlni – ilyen amikor nem szemtől-szembe, hanem a rivális háta mögött negatív dolgokat mondanak róla, vagy amikor serdülő lányok szoros csoportokat formálnak és a riválist kizárják vagy akár nevetségessé is teszik. Ezért viszont már sokszor megkapják azt a kritikát, hogy manipulatívak. Ezzel pedig, mint Fülöp mondja, egy meglehetősen beszorított helyzetbe kerülnek a nők: ha nyíltan versengenek akkor azért ítélik meg negatívan, ha pedig rejtetten, akkor azt kapják meg, hogy nem olyan elegánsan versengenek mint a férfiak. A rejtett versengésnek emellett van még egy negatív hatása: rombolja a bizalmat, hiszen természetéből adódóan gyanakvást és távolságtartást szül a felek között – így, általánosságban a nők közötti szolidaritást is károsítja.
„A nők számára tehát egy művészet kitalálni azt, hogy mindezt úgy oldják meg hogy ne essenek bele semelyik kategóriába, ha előre akarnak jutni egy versenyhelyzetben – és miért ne akarnának” – véli Fülöp Márta. Mint mondja, erre ráadásul nincs recept, mivel minden az adott szociális kontextustól függ – ha munkahelyi szituációról van szó, erősen függ attól is, pontosan milyen iparágról és munkatípusról van szó és milyen ott a férfi-női arány. És ha már munka: Fülöp egyik, női és férfi cégvezetők körében készített kutatása például azt is megmutatta, hogy mindkét nem kifejezetten negatívan nyilatkozott a nők versengéséről, amelyet a munkahelyükön tapasztaltak.
Fülöp szerint nem mindegy az sem, hogy egy társadalomban mi az általános nézet magáról a versengésről. Nemzetközi összehasonlításban, bár a rendszerváltás óta javult a magyarok nézete a versengésről, még mindig túlsúlyban van azok aránya, akik negatívan vélekednek róla, a válaszadók többsége ugyanis úgy véli, a versengés itthon gyakran immorális, agresszív eszközökkel, egymáson átgázolva zajlik, „ha pedig valaki ilyennek látja a versengést egy társadalomban akkor nincs mit szeretni rajta”. Még akkor sem, ha a versengésnek számos pozitív funkciója lehet és minden társadalomban az élet szerves része – mondta Fülöp Márta.
Látszatmegoldások rendszerhibákra
„Ez egy sztereotípia, de valós, individualista stratégián alapul: ha egy rendszer nem enged be sok nőt, akkor annak, aki be akar kerülni, lehet, hogy tényleg ez a működő stratégia, ahelyett hogy más nőket segítene” – így kommentálja a Sweeney által elmondottakat Barna Emília szociológus, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem docense. Ahogy általában, ebben a kérdésben is túl kell látni az egyéni szinten és a társadalmi kontextust, intézményrendszert vizsgálni.
„A nő igazi versenyló, aki szükségszerűen más nőkkel versenyez egy olyan bajnokságban, amelynek szabályait férfiak írták”
Ezt már Juliette Fretté egykori modell, ma már nőjogi aktivista írta 2016-ban, a Huffington Poston megjelent cikkében. (A cikk magyar fordításban a WMN-en is megjelent.) Fretté itt arról ír, a munkában való versengés mellett a nők gyakran egymás külsejét kritizálják a legerőteljesebben – emögött pedig nem utolsó szempont, hogy a nőket még mindig sokkal inkább határozza meg a külseje, mint a férfiakat.
Fretté rámutat, mennyire leegyszerűsítő az az érvelés, mely szerint a „nők már csak ilyenek”, irigyek, féltékenyek egymásra, mintha ez kódolva lenne a génállományukban. Ezzel a magyarázattal gyorsan le lehet zárni és el lehet fedni a valós problémákat és rendszerhibákat – például, hogy miért kell versengeniük egymással a nőknek vagy hogy egyes iparágak miért engednek be ilyen kevés nőt.
Ha arányszámoknál tartunk, a felszínen az lehet az első benyomás, hogy globális szinten javul a helyzet: egyre több helyen vezetnek be kvótákat a férfi túlsúly csökkentésére, a nemzetközi popzenében tarolnak a női szupersztárok és a MeToo után a közbeszédben is sokkal gyakrabban jönnek elő korábban tabunak számító, nőket érintő témák. Bár a politikában itthon még mindig lehangoló a nők alacsony és passzív reprezentációja, nemzetközi és EU-s viszonylatban jellemzően növekszik a női jelenlét, itthon is egyre nagyobb hagyománya van a sikeres nők bemutatásának.
Barna szerint azonban tévút egyértelmű fejlődésnek látni azt, ha egy iparágon belül például növekszik a nők aránya: bár a reprezentáció nyilvánvalóan fontos, a nők és férfiak közötti egyenlőség-egyenlőtlenség témáját sem lehet egy tényezőre redukálni, az ilyen intézkedésekkel csak a felszínt kapargatjuk.
Erre jó példa az a tavaly publikált kutatás is, melyben Barna szerzőtársaival a hazai zeneiparban dolgozó nők, így többek között a zenei menedzserek helyzetét vizsgálta. A zeneiparban hagyományosan a férfiak dominálnak, akár az előadókról, akár a háttérmunkásokról – így a technikusokról vagy a zenei menedzserekről – beszélünk. Az utóbbi évek egyik nagy sikereként kezeli a hazai zeneipar, hogy egyre több itthon a női zenei menedzser. A kutatásból azonban kiderült, hogy miközben nő az arányuk, ez mégsem jelenti azt, hogy az alapvetően férfiak közötti informális kapcsolatokra optimalizált rendszer feltétel nélkül befogadná őket. A női menedzserekkel készült interjúkból kiderült, általános az a tapasztalat, hogy folyamatosan bizonyítaniuk kell, van helyük a szakmában.
Barna szerint az is beszédes, hogy most engedi be az iparág a nőket, abban a pillanatban, amikor a művészeti menedzser szakma kezdi elveszíteni presztízsét. A digitalizáció ugyanis alapjaiban változtatta meg a zeneipar struktúráját, ami miatt a hagyományos menedzseri feladatok jelentős részét már a zenészek is el tudják látni. A menedzseri feladatok ráadásul jórészt kapcsolatépítésen nyugszanak, amelyet a társadalom alapból hajlamos nem munkának tekinteni.
Bár egyre gyakrabban szerveződnek kerekasztalbeszélgetések, amelyek a nők helyzetével foglalkoznak egy-egy iparágon belül, Barna szerint ezeken a beszélgetéseken általában csak egyedi példák hangzanak el és a problémák leegyszerűsítve fogalmazódnak meg – a versengés témájában mondjuk alapvetésként elhangzik, hogy a nők kegyetlenek egymással, de nincs mellétéve semmilyen reflexió, hogy miért lehet ez – például hogyan erősíti a versengést a zeneipar proftilogikája, a sztárrendszer, és az erőforrások szűkössége. A szociológus összességében a „sikeres nők” díjazását sem tartja önmagában előremutató gyakorlatnak. Szerinte azok funkciója, hogy kipipáljuk a nőket érő hátrányokkal való foglalkozást, lehet helyette mutogatni, hogy lám lám, mennyi sikeres nő van – ezt a sikert viszont továbbra is egy alapvetően férfiakra optimalizált és individualista rendszerben, férfiuralmi társadalmi viszonyok között érik el.
Nem segít a nők közötti szolidaritáson és egymás felemelésén az sem, hogy Magyarországon politikai ügyekben és a feminizmussal szemben is jellemző a stratégiai apolitikusság, mondván: „nem én leszek az, aki felszólal”, hiszen azzal automatikusan együtt jár egy általában szűk és kényelmetlen skatulya.
