A mese feszültséglevezetés, terápia, a kapcsolat maga

Sokat hallhatunk és olvashatunk a mesélés, a mesék pozitív hatásáról, legyen szó az esti mesehallgatásról, az óvodai mesemondásról vagy a mesék terápiás hatásáról. Gyakran úgy gondolunk a mesélésre, hogy azért csináljuk, mert a mese erkölcsi tanítása fontos a gyerek számára, sokat tanulhat belőle, ráadásul a mese a saját nemzeti hagyományunk, kultúránk része, és a mesék által megismerhetünk más nemzeteket, kultúrákat is.

Ez mind igaz, de a mese nem ennyi. Ennél sokkal több. Meseterapeutaként én magam is dolgozom mesékkel, és bár pontosan tudom, hogy a mesék nem csupán a gyerekekhez szólnak, de most az ő perspektívájukból szeretném azt megmutatni, hogy a mese mennyivel több annál, mint amit gondolunk, és korántsem csupán a mesélésről szól. Egy gyerek ugyanis, ha azt kéri a felnőttől, hogy „mesélj nekem”, valójában kapcsolódni szeretne. A mese tehát a kapcsolat maga.

Ha sokat mesélek neki, attól megszereti az olvasást?

Sokan azt gondolják, azért fontos nagyon korán elkezdeni mesét olvasni a gyerekeknek, mert attól majd megszereti az olvasást. A pszichológusok régóta vizsgálják a méhen belüli időszakot, és a kutatások alapján tudjuk, hogy egy baba az anya hasában lát, hall és képes tanulni. Azok az újszülöttek, akik az anyaméhben hallgattak egy mesét, megszületésük után nemcsak felismerik, de preferálják is az ismerős történetet.

Ennek a tanulási folyamatnak a hátterében – az élet ilyen korai időszakában – már megjelennek a mesélést körülvevő pozitív érzések.

Olvasásmotiváció című könyvében Vass Dorottea olvasáskutató, az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karának egyetemi adjunktusa arról beszél, hogy a rendszeres olvasás olyan érzelmi klímát teremt, amely üzemanyag lehet ahhoz, hogy egy gyerek megszeresse az olvasást. Ezért, ha egy gyereknek rendszeresen olvasnak mesét, akkor nem önmagában a szöveg, a történet hat majd rá, hanem a mesélés által keltett kellemes érzések is motiválni fogják őt az önálló olvasásra. A pozitív érzések ugyanis akkor is aktiválódnak majd, amikor ő fog könyvet a kezébe.

A mese feszültséglevezetés

A mesék mindig olyan problémákról beszélnek, amelyek a gyerekeket foglalkoztatják. Ezáltal nemcsak a személyiségfejlődésben van fontos szerepük, de az őket körülvevő világ okozta szorongást, feszültséget is képesek csökkenteni.

Amikor egy gyerek a mesét hallgatja, a fantáziájában kibontakozik a történet, megelevenednek a szereplők, azonosul a történet főhősével – vagy éppen egy másik szereplővel. Így kerül közel a problémához, a megoldandó konfliktushoz és ezáltal levezeti a feszültséget, ami ez idáig benne felgyülemlett. Persze nem ennyire egyszerű a folyamat, ugyanis egyetlen meseolvasástól nem múlik el a gyerek szomorúsága, éppen ezért a hozzánk, meseterapeutákhoz érkező kéréseknek – miszerint ajánljunk mesét alvási, evési problémákra stb. – sem tudunk eleget tenni. Mert a mese nem önmagában gyógyít. A kapcsolat, amibe a mese megérkezik, az segíti majd a gyereket és a szülőt abban, hogy a nehézségeket megoldják. Az öröm és a felszabadultság érzése pedig megteremti majd azt az érzelmi biztonságot, amire a gyereknek az egészséges fejlődéshez szüksége van.

Mesékkel az érzelmi intelligencia fejlesztéséért

Dr. Papp Melinda, a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának egyetemi adjunktusa, aki egyúttal meseterapeutaként és meseíróként is dolgozik, doktori disszertációját a különböző történetmondási helyzetek vizsgálatáról írta. Minden élethelyzetben megtalálhatjuk azokat a történeteket, amelyek átsegíthetnek minket, felnőtteket is aktuális nehézségeinken. Amióta egyetemistákat tanít, a meseterapeuta küldetésévé vált, hogy a felnövekvő nemzedékeknek is átadja azt a tudást, hogy miként segíthetnek a mesék által a saját lelki egészségükön, később pedig gyerekeikén.

A mesék ugyanis felbecsülhetetlen eszközök lehetnek a gyerekek érzelmi intelligenciájának fejlesztésében – erről számos cikk és tanulmány született már korábban. Amikor pszichológusként arról kérdeznek, mikor érdemes egy gyereknek elkezdeni mesélni, akkor azt szoktuk javasolni, hogy a legkorábbi időszakban. Ha a szülőknek komfortos, akkor érdemes ezt már a várandósság alatt elkezdeni, de egy újszülött számára is fontos, hogy születésétől meséljenek neki – mindig az életkorának megfelelő mesét.

Papp Melinda szerint a gyerekeknek bölcsődés koruktól kezdve lehet olyan történeteket választani, amelyek segíthetik a különböző érzések könnyebb megértését. Az óvodásoknál és iskolásoknál pedig az érzelmek megismerésének mélyebb szintjére is el lehet jutni a megfelelő mesék kiválasztásával, és az őket feldolgozó beszélgetések, gyakorlatok segítségével. Többek között ilyen kérdésekkel is találkozhatnak az olvasók a szakember mesés témákat feldolgozó Dácska oldalán.

Doktori disszertációjában azzal a kérdéssel is foglalkozott, hogyan lehet úgy mesét mondani a mai kor óvodásainak, hogy a figyelmüket tartósan le is tudjuk kötni. Kognitív nyelvészeti szempontból úgy tűnik, hogy a megfelelő nem verbális ingerek használata kiemelt fontosságú a kisgyerekek számára ebben az életkorban.

A meseterapeuta szerint a mesemondási, mesehallgatási helyzetek kiváló lehetőséget kínálnak a szülő-gyermek kapcsolat ápolására. Ezek egyfajta minőségi időként is jelen lehetnek a családok életében, ilyenkor ugyanis szükségszerűen a felnőttek és a gyerekek is lelassulnak. Ez a lelassulás pedig hatalmas kincs a mai ingerekben bővelkedő világban.

Mesékkel az oktatásban

Az érzelemkifejezés és a szociális készségek fejlesztése alapvető fontosságú már óvodáskortól kezdve, de az iskoláskori társas kapcsolatok intenzív fejlődése alapján elengedhetetlen, hogy a pedagógiai munka fókuszában helyet kapjon. Amennyiben ezt az iskola szem előtt tudja tartani, annak látványos és kézzelfogható eredménye lesz a gyerekek beilleszkedése, mentális jólléte és tanulmányi teljesítménye terén.

Magyarországon egyre több pedagógus használja az élőszavas mesemondást és a mesékre épülő oktatási módszereket, ennek ellenére még kevés olyan program létezik, amely kifejezetten a gyerekek érzelmi és társas készségeinek fejlesztésére összpontosít, és tudományosan mérhető eredményeket is nyújt.

Német Orsolya pszichológus, pedagógus, meseterapeuta, az ELTE Pedagógiai és Pszichológia Kar Tanácsadás és Iskolapszichológia Tanszék PhD-hallgatójának kutatása a reflektív meseterápia hatékonyságát vizsgálja.

A módszer, amelynek kidolgozása Német Orsolya érdeme, célzottan az érzelmi és szociális készségek fejlesztésére összpontosít és a mesékhez kapcsolódó rövid gyakorlatokat (MAG – Mesébe Ágyazott Gyakorlatok) is tartalmaz, amiket a kutató a tanároknak is megtanít.

Ezek a gyakorlatok – mint például az önmegnyugtató vagy a figyelem-összpontosító technikák – a mesék élményszerű hatásait erősítik, és a mindennapi oktatásba is beépíthetők, így széleskörűen alkalmazhatók.

Az eredmények publikálása folyamatban van, és eddigi tapasztalataik alapján a reflektív meseterápia rendkívül ígéretes és hatékony eszköz az érzelmi és társas készségek fejlesztésében. A kutatás során a foglalkozásokhoz válogatott meséket, otthoni gyakorlatokat, szülőknek szóló anyagokat a gyerekek hazavitték, így otthon is gyakorolhatták a tanultakat, és a családok is segítséget kaptak a gyerekek otthoni fejlesztéséhez a hétköznapokban.

A mesebeli segítő a hős hiányzó része

Boldizsár Ildikó mesekutatótól sokat tanulhatunk a mesékről, munkássága tényleg megkerülhetetlen azok számára, akik a meséktől valami többet várnak – akik tudatosabban akarnak választani és akik másképpen szeretnének a mesékről gondolkodni, mint ahogyan azt az iskolában tanítják.

Az elmúlt időszak egyik legizgalmasabb gondolata számomra az volt, amikor Boldizsár a mesei hősökről áthelyezte a fókuszt a mesei segítőkre és az ő szerepüket, funkciójukat elemezte a történetekben.

Mesei segítőket mind ismerünk – ilyen a sánta róka, a táltos paripa, a tündérkeresztanya, az öregasszony az erdő mélyén vagy éppen egy beszélő cipó –, de valahogy sosem tulajdonítottunk nekik olyan fontos szerepet. Mind a főhősre koncentráltunk, miközben a mesében a segítők azok, akik a főhőst egy-egy problémahelyzeten átlendítik, akik kihúzzák őt a gödörből, hogy aztán elnyerje méltó jutalmát.

Emlékszem, amikor a képzésem alatt az egyik kedvenc gyerekkori mesémet, a Holle asszonyt (Holle anyó) elemeztük és megértettem, hogy a gonosz mostoha, akire gyerekként annyira haragudtam, valójában egy mesei segítő, hiszen ő az, aki a szorgalmas lányt visszaküldi a kúthoz azzal, hogy ha beleejtette az orsóját, szedje is ki belőle. Ha ő nincs, vagy ha kedves empátiával elengedi a dolgot, akkor a lány sosem merül alá, sosem megy a probléma mélyére, hogy igazából megértse azt, miért akadt el. A lenti világban aztán – a próbatételeken keresztül – elérkezik Holle asszonyhoz, aki a német mitológiában a földanya istennő, akihez le kell menni egy föld alatti világba, ha úgy tetszik, a halál torkába. A szorgalmas lány a próbatételeken keresztül fejlődik, elnyeri jutalmát és végül az életet választja, visszatér mostohájához.

De értelmezhetjük ezt egy kamaszkori felnövés- vagy leválástörténetként is, ahol kellenek a keretek ugyan, de szülőként el is kell tudni engedni a gyereket. Ha csak kimenekítjük őt minden szorongató helyzetből, akkor nem fog tudni megküzdeni a problémáival, mert nem lesznek hozzá megfelelő stratégiái.

A Holle asszonyban a lusta lány útját az alvilágba is izgalmas lehet végiggondolnunk, az pedig külön elgondolkodtató, hogy ha a mesei szereplők mind mi magunk vagyunk, akkor hol van bennünk Holle anyó, hol a lusta lány, és hol a mostoha. A Boldizsár Ildikó alkotta Metamorphoses Meseterápiás módszer minderre – és sok más kérdésre – választ ad.

Mert szép dolog segíteni, de ha nem jól tesszük, akkor az nem lesz valódi segítség a másiknak. Ahhoz, hogy igazán jól tudjunk segíteni, meg kell kérdeznünk azt, aki segítségre szorul, hogy számára mi lenne segítség. És az is lehetséges, hogy a rászoruló nem tudja megmondani – de ekkor sem tudhatjuk mi jobban, mire van szüksége a másiknak. Boldizsár így fogalmaz: „Ahogyan minden élethelyzetnek van egy mesebeli párja, úgy minden helyzetre van megfelelő segítő is, csak meg kell találni.”

A mesei segítő azt tudja, amit a hős nem, így a hős hiányzó részének tekinthető. Ha azt szeretnénk, hogy a mesebeli rend a kibillenés után helyre is álljon, akkor a hősnek és a segítőnek találkoznia kell egymással – enélkül ugyanis nem lesz megoldás. Mert segítőre mindannyiunknak szükségünk van.

A mese a kettőnk közötti kapcsolat

A mesélés, mesehallgatás fejleszti a gyerekek szókincsét, ezáltal hozzájárul a szövegértési és más, kognitív képességek fejlődéséhez, mint például az emlékezet, a figyelem, a problémamegoldás. De fejleszti az érzelmi intelligenciát, aminek szerepe van az érzelmek értelmezésében, kifejezésében, megfogalmazásában, valamint abban, mennyire vagyunk képesek a másik érzéseit átérezni.

Láthatjuk tehát, hogy a mese milyen sokrétű, mennyi szintje van, hányféle módon lehet használni és hozzá kapcsolódni. A mese tehát nem csak a mesélésről, sokkal inkább a mesélő és a hallgató közötti kötelékről szól. Arról a kapcsolatról, ami semmi máshoz nem hasonlítható. Gondoljunk csak a mesehallgatási transzra, amikor a gyereknek még a nyála is ki tud csordulni, annyira figyel. A befelé figyelés és a belső képalkotás pedig egy olyan világot nyit meg előtte, amely által jobban megismerheti nemcsak az őt körülvevő világot, de önmagát is.

Amit szülőként tehetünk

Ha egy szülőt nem érdekel a mese, amit mesél, ha nem köti le őt, nem fogja tudni úgy elmesélni a gyerekének, hogy az valóban pozitív érzéseket keltsen benne. Ezért egyrészt érdemes előre elolvasni a történetet – legyen szó népmeséről vagy kortárs meséről –, másrészt bátran választhat a saját ízlésének megfelelő mesét. Szülőként csak úgy lehet hitelesnek maradni a gyerek előtt, ha figyelembe vesszük az igényeit, szükségleteit, de közben nem feledkezünk meg saját magunkról sem.

Mivel sokféle gyerekkönyv van a piacon – jobban és kevésbé jól sikerültek –, bízzunk az ízlésünkben, válasszunk olyat, ami valódi értéket tartogat számunkra. Legyen szó a szövegről, az illusztrációról, vagy éppen a mondanivalóról, amit át szeretne adni. Ajánlások ide vagy oda, azt, hogy mi a jó a gyerekünknek és nekünk, nem fogja tudni más megmondani helyettünk.

Ugyanakkor a fentiekből is jól látható, hogy nemigen tudunk rosszul választani, hiszen ha örömmel mesélünk a gyerekünknek, a mesélés közben valóban rá figyelünk, akkor a kettőnk közötti kapcsolat és pozitív érzések nemcsak meghozzák a kedvét a történethez, de máris sokat tettünk azért, hogy olvasóvá neveljük őt. Az olvasás pedig olyan világba juttatja majd el, ahova a való életben nem tud eljutni, ezáltal olyan történeteket, sorsokat ismerhet meg, amelyeket a könyvek, a mesék nélkül lehetetlen lett volna megismernie.