Szenzációs ötletnek tűnt, de évtizedekig megfejtetlen tragédiába fordult az Északi-sark léghajós meghódítása

A 19. század végi, 20. század eleji sarkvidéki expedíciók mindig alaposan próbára tették a felfedezőket. Szokásos ügymenetnek számított, hogy a hajójuk a jég fogságába esik, és szó szerint a jég hátán kell megélniük, gyalogolva vagy állatok által vontatott szánokon haladhattak a céljuk felé. 1897-ben egy háromfős svéd társaság úgy döntött, hogy ezeket a buktatókat kikerülve, léghajóval jut el az Északi-sarkra. Az ötlet jónak tűnt, de az expedíció tragikus véget ért, és erről több mint harminc évig nem is tudott szinte semmit a világ.

Salomon August Andrée svéd mérnök, miután oly sok sarkkutató expedíció kudarcot vallott, 1895-ben, a londoni Nemzetközi Földrajzi Kongresszuson tartott előadásában beszélt arról, hogy ha más módszerek nem működtek, akkor a ballonnal sikerülhet elérni az Északi-sarkot. Sokan kétkedve fogadták az ötletet, sőt, őrültnek tartották Andrée-t. A leggyakoribb ellenérv az volt, hogy egy hidrogénnel töltött ballon nem igazán kormányozható, sem a repülési irányt, sem a sebességet nem lehet rajta beállítani pontosan.

A mérnök az ötletet egy honfitársától vette: az Északkeleti-átjárón először áthajózó Adolf-Erik Nordenskiold vetette fel neki, hogy egy léghajó milyen jól működhetne felderítő eszközként, ha a jéghez kikötve szállna fel. Andrée ezt egyből továbbgondolta, és közölte, hogy nincs is szükség rögzítésre, repülni kell vele. Némi tapasztalata volt már a ballonozásban, 1893-ban épített saját eszközével a szél által sodorva már repült a Balti-tenger felett.

Az irányíthatatlanság kiküszöbölésére is volt ötlete, a ballon kosarához rögzített vitorlával gondolta megoldani a kormányzást, a ballonból a vízre vagy jégre kilógatott kötelekkel pedig lassította volna az eszközt. Arra is választ kellett adnia, hogy hogyan tud annyi gázt biztosítani, amivel eljut az Északi-sarkra. Andrée nagyon bizakodó volt, azt gondolta, hogy a sarkvidéki nyáron a szinte 24 órás világosság miatt gyorsan tud haladni. Úgy számolt, hogy 43 óra alatt elérik az Északi-sarkot, aztán az északi szél körülbelül hat nap alatt átsodorja majd Alaszkába vagy Szibériába. Az akkori ballonok maximum 36 órát bírtak ki a levegőben, de Andreé párizsi beszállítója annak ellenére, hogy a tesztek során többször is gázszivárgást tapasztaltak, azt állította, hogy az ő modelljük akár hónapokig is képes repülni.

Az Örnen (sas) névre elkeresztelt ballont 30 méter magasra és 20 méteres átmérővel tervezték, dupla rétegű selyemből készült, lakkozott felszínnel, hogy megakadályozza a gázszivárgást. A gondolája három főnek biztosított fekvőhelyet, de három szánkó, két csónak, sátrak és a jelentős élelmiszerkészlet is befért a rakterébe. Az egész szerkezet körülbelül másfél tonnát nyomott.

André terve sokakat elborzasztott, míg másokat magával ragadott. II. Oszkár svéd király is a támogatója lett, sőt, maga Alfred Nobel is az expedíció egyik szponzorává vált. Nagyon szerette volna, ha a svédek is beírják magukat a sarkkutatás norvégokkal bővelkedő történetébe. A sajtót is élénken foglalkoztatta a ballonos expedíció, és azt találták ki, hogy Andrée majd a ballonból kidobott postagalambokkal ad hírt, hogy merre járnak.

Az eredeti tervek szerint már 1896-ban útra keltek volna, de hiába vártak, nem voltak kedvező időjárási feltételek a starthoz a Spitzbergák egyik szigetéről. A hosszú várakozást a léghajót szállító hajó kapitánya szakította meg. Mivel hamarosan lejárt volna a jéghegyek elleni biztosítása, muszáj volt elindulnia visszafelé. Andrée is a dicstelen hazatérés mellett döntött, és meg is kapta a magáét, sokan csalónak kiáltották ki, kamufelfedezőnek, aki csak a feltűnést kereste. De az álmát nem adta fel, és egy évvel később visszatért. Egyes források szerint Andrée tisztában volt vele, hogy a ballon nem tökéletes, és szökik belőle a hidrogén, de hiába próbálta még a gyártó is rábeszélni az utazás elhalasztására, hajthatatlan maradt. Ebben az is közrejátszott, hogy nem akart még egyszer felsülni a támogatói és sajtó előtt.

Az Örnen 1897. július 11-én startolt el, a fedélzetén Andrée mellett Nils Strindberg fizikus és Knut Fraenkel tartózkodott. Egyiküknek sem volt igazi sarkvidéki tapasztalata, de ez nem tántorította el őket. Az expedíció baljós módon kezdődött. Alig szállt fel a ballon, hirtelen megdőlt, és a gondolája már szinte érintette a tengert. A lassításra szánt, több száz méteres kötelekről kiderült, hogy veszélyesek és akadályozzák őket. Ekkor Andrée megszabadult a ballaszttól, az Örnen pedig a magasba emelkedett, és északkelet felé repült. A szigetről nagyjából még egy órán át kivehető volt az égbolton. Többé aztán senki sem látta élve a felfedezőket.

Andeé egyik postagalambját az indulás után egy héttel fogták el. A levél július 13-ra volt keltezve, és arról tudósított, hogy elérték a 82. szélességi fokot. Ezután nagyon sokáig semmit sem lehetett tudni a svéd expedícióról, csak évekkel később került elő két bója a tengerről, amiket még az első napon dobtak le a bennük megtalált levelek szerint.

Az expedíció rejtélye csak 1930-ban oldódott meg, amikor norvég kutatók egy fókavadászhajón a szokatlan meleget kihasználva eljutottak a Spitzbergák legkeletibb tagjára, Kvitøya szigetére. Ott vették észre egy jégből kilátszó csónak darabjait, amire a következő volt írva: Andrée’s Pol. Exp. 1896. További keresgélés után aztán előkerültek a három férfi maradványai, a hajónapló, a személyes naplóik, fényképezőgépük és filmjeik. Ezekből nagyjából rekonstruálni lehetett, hogy mi történt az expedícióval.

A léghajó három napot volt levegőben, de már a második napon súlyos gondjaik voltak. A ballonból szivárgott a hidrogén, a rárakódott jégréteg tömege pedig egyre lejjebb nyomta őket, a gondola alja többször érintkezett a tengerrel. Ezt egy darabig mindenféle tárgy kidobásával ellensúlyozni tudták, de a harmadik napon, az Északi-sarktól körülbelül 500 kilométerre a jégen landoltak. Néhány napig ott táboroztak le, majd elhatározták, hogy az orosz területen fekvő Ferenc József-földet célozzák meg, hogy feltöltsék a készleteiket. Napokig vonszolták a felszerelésüket kelet felé, de próbálkozásuk sziszifuszinak bizonyult, mert a jégtábla alattuk a vízen nyugat felé sodródott.

Ezután dél felé tartottak, hosszú heteket küzdöttek a töredezett jégfelületen, de szeptember közepén már olyan hideg volt, hogy le kellett táborozniuk. Egy darabig egy jégtömbökből épített menedékben húzták meg magukat, élelmüket fóka- és jegesmedve-vadászatból szerezték. Október elején érték aztán el Kvitøya szigetét egy jégtáblán sodródva. Itt született Andrée utolsó naplóbejegyzése október 8-án.

Hogy hogyan lelték a halálukat a felfedezők, arról máig sincsenek információk. Kutatók szerint a felhalmozott készleteik miatt biztosan nem az éhség végzett velük, valószínűbb, hogy valamilyen betegséget kaptak el, más feltételezések szerint kihűlés vagy kiszáradás végzett velük. Van olyan teória is, ami szerint a rosszul működő tűzhelyükből szivárgó szén-monoxid ölte meg őket, míg a legvadabb feltevés szerint végső kétségbeesésükben ópiumtúladagolással öngyilkosok lettek.

Felhasznált források: History.com | National Geographic | Smithsonian Mag | Topwar