Natalja Vadimovna Molcsanova orosz szabadtüdős búvár, többszörös világcsúcstartó és az Orosz Szabadtüdős Merülési Szövetség elnöke, a sportág történetének egyik legnagyobb alakja volt. Molcsanova egész életében közel állt a vízhez, gyerekkorában versenyszerűen úszott, de húszévesen felhagyott a sporttal, hogy családot alapítson. Férjével, Oleg Molcsanovval két gyermeket neveltek fel, az egyik fiuk, Alekszej Molcsanovot szintén világszintű szabadtüdős búvár lett.
Korábban a Telexen is foglalkoztunk a sportággal, ebben a cikkünkben részletesen leírtuk, hogy a szabadtüdős merülésben a technikák alapján négy versenyszámot különböztetnek meg; ebből a négyből kettőben Molcsanova fia, Alekszej a csúcstartó.
Natalja Molcsanova élsportolói mércével mérve egészen későn, negyven évesen, egy újságcikk hatására kezdett a szabadtüdős merülés után érdeklődni. Hamar kiderült, hogy istenadta tehetség: már az első évében két orosz országos rekordot állított fel mélymerülésben és távúszásban. Pályafutása során 41 világrekordot döntött meg, egyetlen levegővétellel 237 métert úszott uszonnyal, 182 métert pedig uszony nélkül. Ő volt az első nő, aki 100 méter mélyre merült súllyal, majd visszahozta azt a felszínre. Szabadtüdős merülési rekordja 91 méter volt, ekkor kötél segítségével ereszkedett a mélybe.
Molcsanova az a típusú korszakos zseni volt a sportágban, aki nem csupán a fizikai teljesítményével tűnik ki a vetélytársai közül. A szabadtüdős merülésre nem versenysportként tekintett, hanem egyfajta filozófiai és meditatív útként. Olyan tudatállapotba került a merülések során, amit ő maga „figyelem-dekoncentrációnak” nevezett. Ez az állapot a leírásai alapján nagyon hasonlított a meditációhoz: elengedte a gondolatait, a teste egészére figyelt, felerősítette az érzékelését, miközben kizárt a külvilág zavaró tényezőit. A mélybe merülve Molcsanova a saját filozófiája szerint nem rekordokat akart dönteni vagy versenyeket nyerni, hanem önmagát akarta megismerni.
„A szabadtüdős merülés nem csupán sport, hanem egy mód arra, hogy megértsük, kik vagyunk. Amikor lemerülünk, nem gondolkodunk; megértjük, hogy a lényünk eggyé válik a világgal. Ahogy gondolkodni kezdünk, különválunk.” – mondta egy évvel a halála előtt a New York Timesnak adott interjújában. Mindezek mellett verseket is írt a mélységbe merülésről:
„Éreztem a nemlétezést,
Az örök sötétség csendjét,
És a végtelenséget.
Túlléptem az időn,
Az idő belém ömlött,
És mozdulatlanná váltunk.
Elveszítettem testemet a hullámokban,
Éreztem az ürességet
És a csendet,
Eggyé válva kék mélységével,
Megérintve az óceán titkát.„
Szabadtüdős merülés során a test másképp működik, mint a szárazföldön. Nagyjából 25 méteres mélységig az emberi test még lebeg, nehéz lesüllyedni, ezért a búvárok súlyokat aggatnak magukra, hogy gyorsabban érjék el ezt a szintet. Ezen a ponton azonban a helyzet megváltozik: a tüdő összenyomódik, a sűrűbbé váló víz húzza lefelé a testet, amely már nem képes lebegni. A sportág művelői szerint innen kezdődik a szabadtüdős merülés igazi kihívása, a kontrollálhatatlan süllyedés, majd a megfelelő pillanatban az emelkedés, amikor a test már elérte a teljesítőképessége határait. Aki ezeket a határokat átlépi, az életével fizethet.
A nagy mélységben a nitrogén narkotikus hatást fejt ki, ezt az állapotot a búvárok mélységi mámor néven ismernek. A tudatállapot megváltozik, a test és az elme másként érzékeli az időt és a teret. Sokan itt követnek el végzetes hibát – túl későn indulnak vissza a felszínre. Molcsanova tökéletesen értette teste jelzéseit, és tudta, mikor kell visszatérnie, mégis sokan úgy gondolják, hogy élete utolsó merülésén, egy számára kifejezetten sekély, 35 méteres merülés során nem érezte, hogy hol a határ, mikor kell elindulni fölfelé.
2015. augusztus 2-án Molcsanova a Földközi-tengeren fekvő Formentera partjainál merült – nem versenyzett, a barátaival pihent. Nem rekordot akart dönteni, csak élvezni a víz alatti világot. A tenger nyugodt volt, az időjárás kedvező. Az orosz rekorder eltűnt a mélyben, és soha nem jött fel újra a felszínre. Molcsanovát az incidens után sokáig keresték, mentőcsapatok, búvárok, robot-tengeralattjárók próbálták megtalálni, de a holtteste nem került elő.
A búvárközösségben számos elmélet született az eltűnésének okáról. Az egyik lehetőség szerint erős áramlat sodorhatta el, ami megakadályozta, hogy időben visszatérjen a felszínre. Egy másik elmélet szerint mélyvízi ájulás áldozata lett: amikor a merülés végén, az emelkedés során a tüdő kitágul, a gyors nyomásváltozás miatt hirtelen oxigénhiány léphet fel, és ez eszméletvesztéshez vezethet. Ha ez történt, Molcsanova már nem volt képes a felszínre jutni, és a mélység örökre elnyelte.
Sara Campbell, a bajnok egykori riválisa így fogalmazott: „Ő volt a világ legjobb szabadtüdős merülője, és talán örökre az is marad. Tragédia, hogy így ment el, de az óceánért élt, és végül abban is tért örök nyugalomra.”
