„Édesem, a Ti számotokra a háború befejeződött, de mi lesz velünk? Csendes ember lett belőlem. Kezd fehéredni a hajam”
– a feleségének szánt mondatokat nyolcvan évvel ezelőtt, 1945. márciusának végén írta a naplójába a Sopronkőhidán raboskodó színészóriás, Jávor Pál. Az 1930-as évek legnagyobb sztárját 1944. november végén hurcolták börtönbe, de már előtte is fogva tartották, vallatták. A bűne az volt, hogy zsidóknak segített, és még a felesége, Landesmann Olga is zsidó volt.
Jávor Aradon született 1902. január 31-én, anyja alig 17 éves volt, sváb származású apja pedig már túl az ötvenen. Anyja után Spannenberger néven született, majd később, szülei házasságkötésével lett Jermann a vezetékneve. 1918-ban a helyi hírlapnál volt újságíró gyakornok, de cikkei nem jelentek meg. Egy évvel később kiutasíttatta magát a formálódó Romániából – így kapott ingyenesen egy vonatjegyet, amivel elhagyta a várost. Dániában akart letelepedni, és már akkor megfordult a fejében, hogy filmszínész lesz, noha semmilyen előképzettsége nem volt ehhez. A vonatjegyét Budapesten érvénytelenítették, így nem mehetett tovább. Könnyen lehet, hogy ha akkor eljut Koppenhágába, Magyarország elveszít egy színészlegendát.
Jávor így a magyar fővárosban kezdte felnőtt éveit, ahol mindjárt el is tanácsolták a színiakadémiáról, oklevelet az Országos Színészegyesület Színiiskolájában szerzett. Első színházi szerepeit 1922-ben kapta, a csillaga folyamatosan emelkedett, 1930-tól már a Vígszínház tagja volt, öt év múlva pedig a Nemzeti Színház szerződtette, eltiltásáig, majd letartóztatásáig ott is lépett fel. No, meg persze filmekben. 1929-ben mutatták be a Csak egy kislány van a világont, ez volt az első szerepe, egyben ez az első magyar hangosfilmek egyike. Sármos földbirtokost játszott benne, dalra is fakadt, pontosabban fakadt volna, mert a rekedtsége miatt nem tudott igazán nótázni. A bajusza nagyon népszerű lett, sokan növesztettek olyat akkoriban az országban.
A néplélekhez igazán kötődő magyar nóták eléneklésével nagy űrt töltött be. 1935-ben forgatták például a Nem élhetek muzsikaszó nélkült, és ebben az évben vette feleségül a két gyerekét egyedül nevelő Landesmann Olgát. A zsidó nagybirtokos lányával Pasarétre költöztek. Jávorról a közvéleményben az igazi bohém sztár képe rajzolódott ki, aki szerette esténként húzatni a cigányokkal a nótákat, és nem vetette meg a vörösbort sem. A felesége elnézte neki, hogy szeretett mulatni, hogy így engedi ki a gőzt, úgy gondolta, hogy erre szüksége van. Mivel az ország egyik legismertebb embere volt, a legkisebb ügyeit, kakaskodásait is felkapta a bulvársajtó, de a felesége ezekkel sem foglalkozott.
A legnépszerűbb színésznőkkel játszott együtt, Karády Katalinnal például hét közös filmje volt, de Muráti Lilivel, Bajor Gizivel, Szeleczky Zitával is szerepelt a filmvásznon vagy a színpadon.
„Rank doktor figuráját Jávor Pál panoptikumszerű realizmussal keltette életre. Saját balsorsának ijesztő múmiájaként jelent meg. Olyan volt, mint egy bálvány, mint egy kísértet. Lenyűgöző drámaiság áradt mozdulatlanságából” – írták róla 1941-ben a Pesti Hírlapban, amikor egy Ibsen-darabban játszott.
De nemcsak játszott, hanem kiállt a színésztársai mellett is, akik a zsidótörvények miatt nem szerepelhettek filmekben vagy színpadon. Viselkedése a parlamentben is téma volt 1942-től kezdve, a nyilas képviselők támadták, mert a villájában zsidókkal társalgott, és baloldali eszméket valló barátokat fogadott.
A színészkamara vezetőjével, Kiss Ferenccel is feszült viszonyba került, de a száműzött társait folyamatosan támogatta, volt, hogy egyhavi jövedelmét nekik ajánlotta fel. Kiss gipszből készített szobrát 1944. márciusában, a német megszállás után a földhöz vágta a Nemzetiben, amiért fél éves eltiltást kapott, és a filmjeit is letiltották.
1944. októberében aztán a nyilas hatalomátvétel után letartóztatták, a nyilasok éppen a háza mellett alakították ki Pasaréten a főhadiszállásukat; kényszervallattak, foglyokat vertek, gyilkoltak itt. Eközben Jávor felesége szerencsésen elmenekült, erről a szomszédok értesítették. Jávor sorsáért a fogságban Barcsay Árpád alezredes felelt, aki az első pillanattól nyíltan gyűlölte őt.
„Én, Jávor Pál, fajtámmal és nemzetemmel szemben gyalázatosan viselkedtem, amiért most áldozatot hozó testvéremnél tisztelettel jelentkezem”
– ezt a mondatot gyakorta el kellett mondania.
Barcsay előírta neki, hogy jelenjen meg a Fő utca háromban, ahová fegyveres nyilas keretlegények kísérik el, és későbbi sorsáról majd ott intézkednek. Jávor arról érdeklődött, nem lehetne-e, hogy taxival megy be, mert mégsem a legszerencsésebb a városon így végigvonulni. Engedélyt kapott rá, Barcsay abban bízott, hogy úgysem küldenek neki taxit. Tévedett. Mivel ez a Fő utcai épület a MÁV-é volt, és senki sem várt rá, így a taxis visszafordult vele Pasarétre. Amikor Barcsay újra találkozott vele, fennhangon kérdezte tőle: „Maga még él?” Jávor erre annyit felelt, rossz címet adott meg a kihallgatásra. Nemsokára megkapta a megfelelő címet, és a megfelelő épületet, és a külügyben hallgatták ki.
Találkozott a rettegett, véres kezű Kun páterrel is, erről naplójában a következő párbeszédet jegyezte fel Jávor:
– Páter, a szerzetes hitvallása a szeretet, hogy fér az össze a revolverrel?
– A szeretet ölelni is tud, de keményen büntetni is.
Miután több oldalról enyhe könyöklést kapott, a vitát abbahagyta. Kun páter áldólag keresztet vetett rá (Jávor egyébként katolikus volt).
A nyilasok nem tudták, mihez kezdjenek Jávorral, mert ahhoz túl népszerű volt, hogy indok és ítélet nélkül megöljék, ezért a felügyeletükkel aránylag szabadon mozoghatott az országban, hol szorosabb, hol lazább őrizetben. A Balatont bejárta Hévíztől Alsóörsig, eközben gyakran látott szörnyűségeket, kivégzéseket.
November 28-án aztán Budapestre vitték, ahol közölték vele, hogy nincs vád ellene, nem tudtak rábizonyítani semmit, ezért úgy gondolta, hamarosan mehet haza. Ehelyett azonban még aznap este egy busz ment érte, amiben politikai foglyok és részeg keretlegények voltak, akik a vonatállomásra vitték. Székesfehérvár, Veszprém, Körmend és végül Sopronkőhida – ez volt az útvonal. „Optimizmusunk halálfélelemmé változik” – írta erről a napról.
Kőhidán kezdte el írni drámai részletességgel, hátborzongató alapossággal a naplóját, ami könyv formájában is megjelent 1946-ban Egy színész elmondja címmel. Vele egy fegyházban raboskodott akkoriban a korábbi honvédelmi miniszter, Nagybaczoni Nagy Vilmos, de Egyed Zoltán is, aki korábban elindította a színészi pályán Karády Katalint. 1945. március 21-én írta le a naplóba, hogy Dálnoki Miklós Béla miniszterelnök bátyja is a rabtársa lett, egy fiatal orvost és annak barátját viszont kivégezték, mert az ellenállást támogatták.
„Valami újság jött be. Különkiadás a címe: Elképesztő hazugságok! Milyen szellemi mérgezés! Felelős szerkesztő dr. Kulcsár Imre, kiadják Székesfehérváron. De a szerkesztőség itt van Szentmiklóson, Horthy Miklós út” – írta március 19-én.
Ebben az évben április elsejére esett Húsvét vasárnapja, és mint a naplójában megörökítette, nyomasztó nagyhét várt a rabokra.
„Valami szorítja a torkunkat, a jövő előreveti árnyékát. Valahogy érezzük, valóban Nagyhét előtt állunk. Most nagyon sötét az ég felettünk. Elterjedt a hír, hogy Linzbe visznek bennünket gyalog. Azt is hallottuk, hogy itt fognak kinyírni bennünket, ezt egy meghízható őrmester mondta.”
Március 28-án aztán összeterelték a fogvatartottakat, menetoszlopba vezényelték őket, és elindultak Kőhidáról Kismarton felé. „Annyi holmi van csak velünk, amennyit a hátunkon tudunk vinni. Többet nem engedélyeznek. Többször át meg átcsomagoljuk a holminkat. Végül megkérjük a katolikus papot, Giesbachi Mátyást, hogy amit otthagyunk, őrizze meg és juttassa el haza, ha módja lesz rá. Az egész fegyházat elözönlötte az SS-eknek részben katonai, részben kórházi oszlopa.”
A gyalogos oszlop élén egy szekéren katona állt golyószóróval, hogy ha szökni próbálna valaki, azonnal lője le. Másnap Kismartonban egy vagonba zsúfolták őket, órák teltek el, mire kiderült, hogy a Linz közelében lévő Mauthausenbe mennek. Legalábbis ezt a feliratot ragasztották a vagonra.
Húsvét hétfőjéről azt jegyezte fel, hogy a fegyveres kísérők mérhetetlen gyűlölettel beszélgettek egymás között róluk, az egyik azt mondta, nem is érti, miért nem lövik le őket azonnal, miért kell nekik a német állam kenyerét fogyasztaniuk. „Beléjük kellene fojtani a lelket, mint a kutyákba.” Pár nappal később a Duna partján fekvő Emmersdorfba kompon érkeztek meg.
„Papírt nem tűrő kifejezéseket kiabálnak utánunk, leköpdösnek. Összeszorított fogakkal, némán megyünk el mellettük.”
Szép környéken vonultak, bár helyesebb lenne a támolygás szót használni, mert éhség és a koplalás gyötörte őket. Volt, aki kínjában a fenyőgallyak gyantás szárát rágta. Pfarrkirchenben a Pestről jól ismert Barcsay alezredes várta őket, és egy trágyadombra ültette a foglyokat, ott magyarázta el nekik, mi vár rájuk. Április végén költözött megnyugvás a lelkébe, akkor jelentették ki először, hogy nem fogják kivégezni őket. 10-15 embert a trifterni kórház felé irányítottak, de őt nem, mert kommunistának és zsidóbérencnek lett kikiáltva.
„Barcsay irántam való gyűlölete határtalan volt, Perlaky csendőrmesterrel rám üzentetett, hogy a kockás kabátomat ne lássa többé rajtam, mert velem együtt feltüzelteti” – jellemezte a viszonyukat.
Reménysugár volt a foglyoknak, hogy a távolból folyamatosan ágyúdörgést hallottak, ami azt jelentette, hogy a frontvonal már nem volt nagyon messze tőlük. Egy magyar katonaorvos elintézte Jávornak május elsején, hogy a kórházban leljen menedéket, mert attól tartottak, hogy a visszavonuló nyilasok bosszúból beleengednek egy sorozatot. A kórházba érkező amerikai katonákkal szót értett, Camel cigarettával kínálták őt. Egy sebesült német katona operációjánál ő maga is segített. Ekkor nyugtázta önmagában, hogy megmenekült. A fiatal magyar katonák május elején már könyörögtek, hogy adjanak nekik valamilyen utcai ruhát, nehogy német egyenruhában fogják el őket az amerikaiak.
Május 10-én Jávor olyan információt kapott egy nyilas őrnagytól, hogy nem sokon múlt az élete, mert az amerikaiak közeledtével kaptak olyan parancsot, hogy végezzék ki a foglyokat – de ez végül nem történt meg. Egy május 19-i magyar újság napokkal később került a kezébe, ebben azt írták, hogy Pesten újra működnek a mozik, Jávor-filmek is szerepelnek a programban, egy cikket is olvasott magáról.
Június 8-án újabb sokkhatás érte, de ez már pozitív. Egy magyar katona érkezett hozzá (akkor éppen egy tanni tanyára helyezték át), és azt mondta neki, írjon levelet, és azt ő elviszi a hozzátartozóinak Pestre. Az extázisát fokozta, hogy Magyarországon sütött kenyeret is kapott, szalonnával.
Július 14-én, hosszú idő után először láthatta újra a feleségét.
Együtt tértek haza, de mindössze egy évet maradtak Magyarországon, és 1946-ban elhagyták az országot. Az Egyesült Államokban a helyi magyarság előtt nagy sikerrel lépett fel, Hollywoodban azonban csak kisebb szerepeket kapott. Lelkileg nehezen viselte, hogy egy főszerepből kivették, mert az angolja nem volt megfelelő.
A forradalom után egy évvel, egy izraeli vendégszereplést követően, 1957-ben tért haza. A közönség lelkesen fogadta, egymás után kapta a szerepeket, de a betegsége miatt ezekből már csak néhányat tudtak leforgatni. 1958-ban operálták meg először, egy évvel később, 1959. május 16-án újra négy és fél órán át feküdt a műtőasztalon. Gyomra nagy részét eltávolították, bélösszenövései voltak, ez okozta a fájdalmait. Tűrhetőnek írta le az állapotát, de teljesen étvágytalannak és kedvtelennek.
A János kórházban kezelték, itt teljesült augusztusban az utolsó kívánsága is. A kórházban megjelent több prímás és a zenekaruk, Jávor pedig még egyszer utoljára, amennyire ereje engedte, mulatott egyet. Augusztus 14-én halt meg, tízezrek kísérték utolsó útjára a Farkasréti temetőben.
Forrás: Egy színész elmondja – Jávor Pál önéletrajzi könyve
