A modern kor májfoltja: nyolcvan éve szabadították fel az auschwitzi koncentrációs tábort

A szociológus Zygmunt Bauman, maga is holokauszttúlélő, egy jól érthető metaforát használva a modernitás magától értetődő májfoltjaként írja le a holokausztot. Szerinte végleg szakítani kell azzal a magyarázattal, amely szerint hatmillió európai zsidó elpusztítása valamiféle rákos daganata lett volna a civilizációnak. Szerinte szó sincs elállatiasodott ösztönlényekről; a nácik tervét éppen hogy a modern társadalom vívmányaként ismert fejlett intézményrendszer segítségével lehetett csak végrehajtani. A gyilkológyárak precíz és eredményes működése a 20. századi ember és az általa intézményesített funkciók természetéből válik magától értetődővé, e relatív siker pedig a civilizációs fejlettség korábbi szintjein elképzelhetetlen lett volna.

Hasonlóképpen vélekedett Hannah Arendt német–amerikai filozófus, mikor is a jeruzsálemi Eichmann-perről tudósítva a gonosz banalitásáról elmélkedett. Szerinte a radikális gonosz nem birtokolja a gondolkodás képességét, és ennek következtében ítélkezni sem tud; vagyis nem azt kívánta kijelenteni, hogy Eichmann nem bűnös, vagy hogy ne volna felelős a holokausztban játszott szerepéért. Sokkal inkább arra törekedett, hogy bemutassa a totalitárius diktatúrák erkölcsi működését, és rávilágítson arra, hogy Eichmann nem egy érzelmekkel és indulatokkal fűtött gyilkosként, hanem a náci Németország bürokratikus végrehajtójaként működött közre a zsidóság kiirtásában.

Az auschwitzi koncentrációs tábort a német megszállás alatt álló Lengyelországban, Oświęcim külterületén 1940-ben hozták létre, és később Auschwitz I. vagy Főtábor néven emlegették. Az auschwitz–birkenaui gyilkolóközpont, azaz Auschwitz II., a lengyel Brzezinka (németül: Birkenau) falu közelében létesült, alig 3 kilométerre a Főtábortól. Építését a németek 1941-ben kezdték meg. Auschwitz III. vagy Monowitz a lengyel Monowice (németül: Monowitz) falu közelében volt. Ez 6,5 kilométerre van a Főtábortól. A tábor 1943-ban vált koncentrációs táborrá.

1942 és 1944 között az auschwitzi SS-hatóságok 44 altábort hoztak létre. Ezek közül néhányat a hivatalosan kijelölt „fejlesztési” zónán belül alakítottak ki, köztük Budy, Rajsko, Tschechowitz, Harmense és Babitz altábort. Mások, mint Blechhammer, Gleiwitz, Althammer, Fürstengrube, Laurahütte és Eintrachthütte, Felső-Sziléziában, a Visztula folyótól északra és nyugatra helyezkedtek el. Néhány altábor, mint például Freudenthal és Brünn (Brno), Morvaországban volt.

Általában a mezőgazdasági termékeket előállító vagy feldolgozó altáborok közigazgatásilag Auschwitz–Birkenaunak voltak alárendelve. Azok az altáborok, amelyek foglyait ipari és fegyvergyártásban vagy kitermelőiparban, például a szénbányászatban vagy a kőfejtésnél alkalmazták, közigazgatásilag Auschwitz–Monowitzhoz tartoztak. Az igazgatási felelősségnek ezt a megosztását 1943 novembere után formalizálták.

Az auschwitzi rabokat hatalmas gazdaságokban foglalkoztatták, beleértve a Rajskóban lévő kísérleti mezőgazdasági állomást is. Emellett szénbányákban, kőbányákban, a halászatban és különösen a hadiiparban, például az SS tulajdonában lévő, 1941-ben létrehozott hadiipari vállalatnál, a Német Felszerelésgyártó Műveknél (DAW) is kénytelenek voltak dolgozni. A foglyokat időnként szelekciónak vetették alá. Ha az SS túl gyengének vagy betegnek ítélte őket a további munkához, Auschwitz–Birkenauba szállították és megölték őket.

Három tábor működött tehát az Auschwitz név alatt, és ebből a II-es számú, a birkenaui volt a megsemmisítő tábor. Minden fogolynak ezt kellett elkerülnie, hiszen a koncentrációs táborokban még szükség volt a munkaerőre, de a megsemmisítő táborban nem.

A holokauszt idején a koncentrációs táborok foglyai csak egy helyen, Auschwitzban kaptak tetoválást. Az érkező foglyok tábori sorszámot kaptak, amelyet a börtönegyenruhájukra varrtak. Csak a munkára kiválasztott foglyok kaptak sorszámot; a közvetlenül a gázkamrákba küldött foglyokat nem regisztrálták, és nem kaptak tetoválást.

Auschwitz I.-be 1940. május 20-án érkeztek meg az első foglyok. A transzport mintegy 30 német fogolyból állt, akiket a „hivatásos bűnözők” kategóriájába soroltak. Kevesebb mint egy hónappal később, június 14-én a megszállt Lengyelországban a német hatóságok 728 lengyel foglyot deportáltak egy tarnówi börtönből Auschwitzba. Ez volt az első lengyel transzport.

Auschwitz I. tábort három célból építették. A náci rezsim és a lengyelországi német megszálló hatóságok valós és vélt ellenségeit börtönözték be itt határozatlan időre, biztosítani kellett az SS tulajdonában lévő építőipari vállalatokhoz (és később a fegyverkezési és egyéb háborús termeléshez) a kényszermunkások tömegeit, illetve ezek a táborok a lakosság olyan célzott csoportjainak elpusztítására is szolgáltak, amelyek megsemmisítését az SS és a rendőri hatóságok a náci Németország biztonsága szempontjából elengedhetetlennek ítélték.

Auschwitz I.-ben is volt gázkamra és krematórium. Kezdetben az SS mérnökei egy rögtönzött gázkamrát építettek a 11-es blokk alagsorában. Később egy nagyobb, állandó gázkamrát építettek az eredeti krematórium részeként egy különálló épületben, a fogolytáboron kívül. Auschwitz I.-ben az SS-orvosok kísérleteket végeztek a kórházban, a 10-es barakkban. Az áltudományos kutatások alanyai csecsemők, ikrek és törpék voltak, de végeztek kényszersterilizációkat és felnőttek kasztrálását is. A legismertebb orvos Josef Mengele SS-százados volt. Mellette dolgozott rabként egy Auschwitzba deportált magyar orvos, Nyiszli Miklós is. Az ő írásos visszaemlékezése és tanúskodása a nürnbergi perben később fontos adalék volt a háborús bűnösök elítéléséhez.

Auschwitz II. (Auschwitz–Birkenau) központi szerepet játszott az európai zsidók meggyilkolásában. Az auschwitz–birkenaui táborban volt a legtöbb fogoly. A területet tíz részre osztották, ezeket villamosított szögesdrót kerítés választotta el egymástól. Az Auschwitz I.-hez hasonlóan SS-őrök járőröztek itt is, 1942 után kutyákkal. A táborban voltak női és férfirészlegek, egy családi tábor a Németországból, Ausztriából, valamint a Cseh és Morva Protektorátusból deportált romák számára, valamint egy családi tábor a theresienstadti gettóból deportált zsidók számára.

1941 szeptemberében az SS az Auschwitz I.-ben elvégezte a Zyklon B nevű rovarölő készítmény tesztjét: szovjet és lengyel foglyokat öltek meg a halálos mérgezést okozó szerrel. A kísérletek „sikere” egy kamra építéséhez vezetett az Auschwitz I. krematóriumában. Az Auschwitzba küldött zsidó férfiak, nők és gyerekek első transzportjait 1942 februárjában és márciusában ebben a gázkamrában gyilkolták meg. 1942 első felében az auschwitzi SS az elgázosítási műveleteket Auschwitz–Birkenauba helyezte át: a tábor kerítésén kívül két parasztházat alakítottak át erre a célra. Az I. bunker 1942 tavaszán, a nagyobb, II. bunker 1942 nyarának közepén kezdte meg működését.

Ezek hamarosan alkalmatlannak bizonyultak az Auschwitzba küldött nagy számú zsidó deportált meggyilkolására. 1943 márciusa és júniusa között négy nagy krematóriumot építettek Auschwitz–Birkenauban, mindegyikben gázkamrával, vetkőzővel és krematóriumi kemencékkel. Az I. és II. bunkerben megszűntek a gázosítások, amikor a II–V. krematóriumok megkezdték működésüket. A II. bunkert azonban 1944-ben, a magyarországi zsidók deportálása során újra üzembe helyezték.

Az Auschwitz–Birkenauba érkező zsidó deportáltakat azonnal szelekciónak vetették alá. Az SS-személyzet a munkaképesek egy részét kényszermunkára választotta ki, a többieket pedig közvetlenül a gázkamrákba küldte, amelyeket zuhanyzónak álcáztak. Az összes deportált holmiját elkobozták, és a „Kanada” raktárban szétválogatták, hogy aztán elszállítsák Németországba. Kanada a gazdagságot szimbolizálta a foglyok számára.

Auschwitz III., más néven Buna vagy Monowitz 1942 októberében jött létre. Itt a Monowice kis falu szélén található Buna szintetikus gumiüzemben dolgozó foglyokat helyezték el. Az I.G. Farben több mint 700 millió birodalmi márkát (1941-es árakon átszámítva körülbelül 2,8 millió amerikai dollárt) fektetett be Auschwitz III.-ban.

Az SS 1941 májusától 1942 júliusáig szállította a foglyokat Auschwitz I.-ből a „bunai különítménybe”, először gyalog, majd később vasúton. (1942 júliusa és októbere között a tífuszjárvány és a karantén miatt szüneteltek a szállítások.) Auschwitz III.-ban volt egy úgynevezett munkatanító tábor is a nem zsidó foglyoknak, akikről úgy vélték, hogy megsértették a németek által előírt munkafegyelmet.

Az Auschwitzba deportált 1 millió 95 ezer zsidó közül 960 ezer halt meg, a 140-150 ezer nem zsidó lengyel közül 74 ezer nem tért vissza otthonába, a 23 ezer deportált cigány (roma) majd mindegyike ottveszett, hasonlóan a 15 ezer szovjet és az ugyanennyi más nemzetiségű hadifogolyhoz. Európa szinte minden, Németország által megszállt vagy vele szövetséges országából érkeztek vonatok Auschwitzba zsidó transzportokkal 1942 elejétől 1944 novemberének elejéig.

Auschwitz–Birkenau a magyarországi deportálásokkal érte el az európai zsidók meggyilkolására irányuló német tervben szereplő maximumát. Hatalmas fordulatszámra kapcsolt ekkor a halálgyár. 1944. április vége és július eleje között, vagyis valamivel több mint két hónap alatt körülbelül 440 ezer zsidót deportáltak Magyarországról (összehasonlításképpen, a második legtöbb deportáltat a 300 ezer Lengyelországból oda szállított zsidó jelentette).

Az Auschwitzba deportált közel 426 ezer magyar zsidóból mintegy 320 ezret közvetlenül az érkezés után az auschwitz–birkenaui gázkamrákba, azaz egyenesen a halálba küldtek. Körülbelül 110 ezer embert irányítottak kényszermunkára az auschwitzi táborkomplexumban. Az SS-hatóságok a magyar zsidó kényszermunkások közül sokakat az Auschwitzba érkezés után heteken belül más németországi és ausztriai koncentrációs táborokba szállítottak.

1944. október 7-én több száz, az Auschwitz–Birkenau IV. krematóriumába beosztott fogoly fellázadt, miután megtudta, hogy meg fogják őket ölni. A lázadás során a foglyok megöltek három őrt, felrobbantották a krematóriumot és a szomszédos gázkamrát. A németek leverték a lázadást, és az abban részt vevő foglyok közül szinte mindenkit megöltek.

A tábori SS 1944 novemberének elejére leállította az újonnan érkezett foglyok elgázosítását. Himmler utasítására a tábor tisztviselői megkezdték a krematóriumok lerombolását. Az SS 1945 januárjában, a szovjet csapatok közeledtével megsemmisítette a megmaradt elgázosító berendezéseket, az SS pedig hozzákezdett Auschwitz és az altáborok kiürítéséhez.

Az SS-egységek közel 60 ezer foglyot kényszerítettek arra, hogy nyugatra vonuljanak az auschwitzi táborrendszerből. A halálmenetek megkezdése előtti napokban ezreket öltek meg a táborokban. Az SS-őrök mindenkit lelőttek, aki lemaradt vagy nem tudott továbbmenni. A foglyok a hideg időjárástól, az éhezéstől és a kiszolgáltatottságtól is szenvedtek a menetekben. Az Auschwitzból és az altáborokból induló menet során valószínűleg 15 ezer fogoly halt meg.

1945. január 27-én a szovjet hadsereg bevonult Auschwitzba, Birkenauba és Monowitzba, és mintegy hétezer foglyot szabadított fel, akiknek többsége beteg volt és haldoklott.

Források:
United States Holocaust Memorial Museum; Holocaust Encyclopedia;
Zygmunt Bauman: A modernitás és a holokauszt. Új Mandátum Könyvkiadó, 2001;
Havasi Benigna: A gonosz banalitása Hannah Arendt filozófiájában. Publicationes Universitatis Miskolcinensis, 2021; Randolph L. Braham: A magyar holocaust. Gondolat, Budapest – Blackburn International Incorporation, Wilmington, 1988.