Aki nem vallásos, az is azzá válik egy pillanatra, amikor megérkezik a kék vércsék irtózatos tömege

A tudomány számára sokáig ismeretlen, lenyűgöző természeti jelenséget fedeztek fel magyar madarászok Angolában. A Falcopolis (Sólyomváros) nevet kapott területen évről évre kék vércsék százezrei gyűlnek össze, mielőtt megkezdik vonulásukat. Aki megtapasztalja, milyen amikor esténként a madarak tömege berepül az éjszakázó helyükre, vallásos áhítatról, semmihez sem hasonlítható katartikus érzésről számol be. Egy magyar expedíciós csapat 2023-ban utazott ki Falcopolisba, útjukat Stiller Ákos dokumentálta fotósként. A kék vércsék különleges világa mellett a sok szempontból idilli Angola átmeneti társadalmába is bepillanthatunk.

Ahogy a legtöbb ragadozó madarunk, a kék vércse is nehéz évtizedeket élt át. A nagyüzemi mezőgazdaság felszámolta az élőhelyeiket, csökkentette a prédájuknak számító állatfajok populációját, de nagy csapást jelentett nekik az is, hogy csökkent a városokban és a földeken is sokak által ellenszenvesnek tartott vetési varjú állománya. A kék vércse ugyanis nem épít fészket, egyszerűen einstandolja a varjakét, és ott költi ki a fiókáit. Az 1990-es években legálisan is irtott vetési varjú megmaradt csoportjainak egy része bemenekült a városokba, a pusztai élőhelyeken csak szórványosan maradt jelen, így fészkek híján a kék vércsék állománya is megcsappant.

A körülbelül ötszáz párt jelentő mélypontról élőhelyfejlesztéseknek, költőládák kihelyezésének és környezetvédelmi programoknak köszönhetően mára körülbelül 1300 párra nőtt a hazai kékvércse-populáció.

„Ennél nem is nagyon akarunk többet. Az állomány zöme nemzeti parkok területén vagy Natura 2000-es területek jobb élőhelyein költ, és a természetvédelemnek van ráhatása arra, hogy ezeken ne tudjon hirtelen megváltozni a madár élőhelyi környezete, hosszú távon fix marad a gyepek aránya” – mondta Palatitz Péter, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) projektvezetője.

A kék vércsék vonuló madarak, októberben Afrika felé veszik az irányt, ahonnan áprilisban térnek vissza. „Felfedeztük, hogy nem arra vonulnak, ahogy azt ötven éven át gondolták. A kék vércsék egy csomó nehézséggel megküzdve keresztülmennek a sivatagon és az esőerdőn is. Elkezdtük felmérni azokat a populációs veszteségeket, amelyek a telelőhelyeken érik őket. Kiderült, hogy van egy hely, ahol a tavaszi visszautazás előtt gyakorlatilag a teljes populáció gyülekezik. Jeladókat tettünk fel Kazahsztánban, Romániában, Olaszországban és Magyarországon is, és ezekből láttuk, hogy az év egyik szakában mindegyik madár megfordult ugyanazon a helyen Angolában” – mondta Palatitz Péter.

Ez a sejtés már 2012-ben megvolt, de igazolni csak sokkal később sikerült. 2012 és 2018 között több afrikai országot, Botswanát, Zambiát, Dél-Afrikát és Namíbiát is bejárták, ahol találtak telelőhelyeket, de nem olyanokat, amire számítottak. Angolába ekkor nem jutottak el a magyar madarászok, és afrikai kollégáik beszámolói alapján nem is tűnt úgy, hogy valami nagy dologra lelhetnek ott. Senkinek nem volt olyan élménye, hogy a kék vércsék hatalmas tömegben gyülekeznének valahol. Palatitz szerint azért, mert esténként kevesen mennek ki terepre, főleg az esős évszakban, amikor a kék vércsék készülnek az útra.

„2018 karácsonyán az unokatestvérem, aki az ENSZ-nél fegyverleszerelési szakértőként dolgozott, szólt, hogy van egy jó guide-ja Angolában. José Pedro Agostinho (Zeca) jól ismert szakértő, az Orbis Angola természetvédelmi szervezet alapítója. Korábban aknamentesítéssel foglalkozott, és most külföldieket vezet. Végül rajta keresztül, 2019-ben jutottunk el a kék vércsékhez. Izgalmas pillanat volt, előfordulhatott volna, hogy rosszul értelmeztük az adatokat, a jelölt madarak nem egyszerre voltak ugyanazon a helyen, és akkor lecseszésre jövünk haza. De az is, hogy ott lesz a világ legnagyobb csodája” – mondta Palatitz Péter. Ma már tudjuk, hogy az utóbbit lelték meg az angolai Huambo várostól nagyjából kétórányi autóútra.

Angolában 1975 és 2002 között véres polgárháború dúlt, amiben legalább félmillió ember halt meg. Az ország az azóta eltelt bő két évtizedben megpróbált talpra állni, de egyelőre nem ugrásszerű a fejlődés, ami részben előnyös a természetnek. Még rengeteg, szinte érintetlen élőhely van változatos, nem is teljesen kutatott élővilággal. Ugyanakkor az országot behálózó aknamezők miatt a nagyvadak megfogyatkoztak, ahogy a legeltetéses állattenyésztés is lehetetlenné vált: az oroszlánok vagy az elkóborolt tehenek is felrobbantak. A táplálkozásban még ma is fehérjehiány van, ezért fogyasztják el a kék vércséket is. Általában az átázott tollú madarakat riasztják fel, amik aztán a földre esve könnyen begyűjthető prédának számítanak.

Palatitz szerint az önmagában még nem ökológiai tragédia, ha kismértékben fogyasztják is a kék vércséket, de arra szükség lesz, hogy meghatározzák a fenntarthatóság mértékét, ahogy például ezt a nyugati világban a vadászható vadkacsákkal és vadlibákkal teszik. A jogi oldal ugyanakkor tiszta: a nemzetközi egyezmények és a helyi törvények is egyértelműen védik a kék vércséket Angolában. A sikeres védelmi programhoz a két szélsőség figyelembevétele mellett kell támogatást kapni a helyi hatóságoktól, de főként a helyi lakosságtól.

Angola népességrobbanás előtt áll, az olyan ásványkincsei, mint a kőolaj, a réz vagy a ritkaföldfémek pedig a bányászati tevékenységet lendíthetik fel. Várható, hogy a mezőgazdasági módszerek is eltolódnak majd – most egy hektárnyi, kezdetleges eszközökkel megművelt föld egy családot is simán eltart, ami szintén veszélyeztetheti a környezetet. Palatitz tart attól, hogy megjelenhetnek olyan vegyszerek, mint a DDT vagy a glifozát, amelyeket a fejlett világ jó részén már tilos használni, és ezek megtizedelhetik az élővilágot. Ugyanakkor olyan előremutató szabályaik is vannak, mint hogy ötévesnél idősebb használt autót nem lehet forgalomba helyezni. Egyszerűen nem akarnak roncstemetővé válni. „Ha az általunk elkövetett és dokumentált hibáktól meg tudjuk őket védeni, akkor már jók vagyunk. Szerencsére a természet nagyobb hangsúllyal van jelen az életükben mint visszatartó erő” – mondta Palatitz Péter.

„Az első gondolatod az, hogy Angola zárt világ, olyasmi lehet, mint Észak-Korea. A címerükben ott van egy machete is, ami nem túl barátságos elsőre. Ehhez képest elképzelni is nehéz jobb helyet, megdöbbentő kedvességgel szembesültünk. Ha annyit tudsz portugálul, hogy jó napot, az megnyitja a kapukat. A nyugati világtól eltérően itt még lehet fotózni embereket, nem kell magyarázkodni. Fényképezhettem őket a templom előtt és egy fodrásznál is készíthettem portrét” – mondta Stiller Ákos.

Mindenki beszél portugálul, így információt is könnyű szerezni tőlük. Az Afrikában járó madarászok gyakori nehézsége, hogy a jó élőhelyeken lakó népcsoportok csak valamilyen törzsi nyelvet beszélnek, és nehéz kommunikálni velük – Angolában viszont ilyen buktató nincs.

A hivatalos adminisztráció mellett viszont még létezik a törzsi alapokon nyugvó hierarchikus rendszer is. Amikor vidéken, főleg keleten és délen az emberekre valós hatást kell gyakorolni, a törzsfőnökökhöz, sobákhoz fordulnak. A soba a vének tanácsára támaszkodva hozza meg a döntéseit, aminek aztán szétviszik a hírét. Hogy milyen hatalmuk van a sobáknak, azt a magyar madarászok is megtapasztalták, amikor eltűnt egy hegymászókötelük, és az egyik törzsfőnökhöz fordultak, aztán hogy, hogy nem, pár órán belül előkerült a kötél. A helyiek még hisznek benne, hogy egy soba átka önbeteljesítő jóslat, ezért engedelmeskednek nekik.

A kék vércsék a helyiek tudatában is szórványosan voltak csak jelen. A magyar madarászoknak a falu polgármesternője is azt állította, hogy nincsenek náluk vércsék, aztán rámutattak az égre a hivatal udvarán, és vagy negyven madár körözött a fejük felett.

A 2019-es felfedezést a magyar madarászok akkor nem verték nagy dobra, csak belsős szakmai körökben számoltak be róla. A visszatérésüket a Covid-járvány hátráltatta, végül 2023 tavaszán már egy nagyobb létszámú expedíció érkezett Angolába, amihez csatlakozott a National Geographic ösztöndíjasaként Stiller Ákos fotósként. A jelenség dokumentálása mellett a madarászok GPS-jeladókat is rögzítettek a vércsékre.

Az országban jelenleg a fővároson, Luandán kívül nincs igazi turizmus. A Huampo és Luanda közötti 700 kilométeres úton csak egyetlen európai szintű szállodát találni, és oda sem könnyű elautózni. Bár nagy területet aknamentesítettek, még mindig nem ajánlatos csak úgy bármerre szabadon kószálni. A magyar expedíció azt is megtapasztalta, hogy a helyiek milyen bizonytalan információkkal bírnak a saját környezetükről. „Ha három embert megkérdeztél arról, hogy merre visz ez az út, biztosan nem ugyanazt a választ adták. Érdemes minifelméréseket végezni, és a többségi véleményt elfogadni, de még az sem mindig megbízható.”

„Én nem vagyok természetfotós, rá kellett keresnem, hogy mi is az a kék vércse. Mielőtt Angolába kiutaztunk volna, elmentünk a Borsodi-Mezőségbe, hogy gyakoroljak. Azt vettem észre, hogy a madarászok úgy beszélnek a kék vércséről, mintha egy Porsche lenne. Könnyek szöktek a szemükbe, ha egyszerre 10-20 párt láttak Magyarországon, itt pedig egyetlen fán több ezer ült. Fotóban nehéz is visszaadni az élményt. Ott állsz egy mezőn, tudod, hogy valami készülődik, de sokáig nem történik semmi. Aztán ahogy megy le a nap, megjelenik egy raj, irtózatos madártömeg, és ez csak egy csapat. Aztán jön sorban a többi.

Az a számosság döbbenetes, beleborzongsz, ahogy az a rengeteg apró szárny hajtja maga előtt a levegőt, érzed a hőjüket, a szagukat, a kipárolgásukat. Aki nem vallásos, egy pillanatra az is azzá tud válni, amikor ezt megtapasztalja. Zord, szakállas emberek is megkönnyezik, amikor több százezer vércse érkezik meg” – mondta Stiller Ákos. A hazai sajtóból is jól ismert fotós azért került be a csapatba, mert úgy gondolták a National Geographicnál, hogy emberfókuszúnak kell lennie az elmesélt történetnek, ebben pedig nagy gyakorlata van.

„Nagy teher volt, hogy meg kell tanulni természetfotózni, persze rögtön nézni kezdtem a YouTube-on a hogyan csináljunk madárfotót, -videókat, de az nyugtatott meg, hogy ha abból nem lehet jó anyagot csinálni, hogy több százezer madár érkezik, akkor semmiből” – mondta a fotós.

Amellett, hogy a kék vércsék gyülekezése hátborzongató élmény, tudományos szempontból is rengeteg lehetőséget rejt. Már az is nagyon érdekes, hogy a több százezer, a világ különböző pontjairól sok ezer kilométert megtevő kék vércse hogyan kerüli el azt, hogy valamilyen parazita vagy vírus miatt összeomoljon az állomány. De az is izgalmas, hogy amikor az éjszakázó fáikhoz érkeznek több tízezres csapatokban, hogyan kerülik el az ütközést a sötétben, miközben kis helyre repülnek be. Palatitz szerint erre a légi irányítók vagy a rajban dolgozó drónokat programozó mérnökök is kíváncsiak lehetnek. Nem véletlen, hogy az ELTE Biofizika Tanszékén dr. Nagy Máté és Lendület-kutatócsoportja is bekapcsolódott a kutatásokba.

Palatitz Péter azt mondta, sikerült rájönniük, hogy miért gyűlik össze egy helyen olyan sok kék vércse. Márciusban már szárazodik a vidék klímája, de az Egyenlítő felé tartó nedves légtömegek még április elején is csinálnak egy csapadékcsúcsot. Ezzel együtt jár a fehér felhőként megjelenő termeszek rajzása. „A vércséknek ez olyan, mint egy repülő étterem, nem kell hozzá leszállniuk, ami rengeteg energiát emésztene fel, csak felkapnak a levegőbe és bekajálnak a fehérjedús táplálékból. A kevés kitinnel rendelkező termeszeket tonnaszám pusztítják. Aztán összegyűlnek, és látják, hogy melyik madár van jobban tele és köpetel egész éjszaka. Ebből rájönnek a többiek, hogy melyik madarak tudják jobban, hogy hol vannak a könnyebben elérhető táplálékforrások, és aztán ezeket követik csapatokban. A termesz nem fogy el, mindegy, hány szomszéddal együtt kajáltok. A sok apró fehérjedús falat olyan a vércséknek, mintha szusiznál egész nap, de közben maratont kéne futni.”

„Ez a hely nagyban hozzá fog járulni ahhoz, hogy a vonuló madarak korlátait megismerjük, hogy mennyire tudnak alkalmazkodni a klímaváltozás által diktált feltételekhez. Ez a madár nagyon gyorsan vonul, nagyon érzékeny a táplálékellátottságra. Kiváló bioindikátorok, előre jelzik a termeszrajzásokat, és ezzel együtt azt, hogy hol lesz jó a termés. A humán rendszerek által is értelmezhető információt szolgáltatnak a környezetről, Kazahsztántól Dél-Afrikáig, gyakorlatilag ingyen. Főleg akkor lesz értékes a bioindikációs képességük, ha elindulnak a globális klímakatasztrófák, talán olyan információt is tudnak adni, amit műszerrel nem érzékelünk.”

A nemzetközi kékvércse-projekt az egész világnak fontos és jól dekódolható üzenetet közvetíthet.

„Ma, amikor állami szintre is emelik a klímaszkepticizmust, még fontosabb, hogy egy olyan dolgot találjunk, amivel a társadalom klímaváltozással nem foglalkozó részét is el tudjuk érni. Sok szakember úgy látja, hogy a madárvonulással lehet legkönnyebben közel hozni a témához az embereket. A madarak attraktívak, a legtöbb fajuk még cuki is, oké, az emlősök még cukibbak, de azokkal nagyon ritkán találkozol nappal. Elég sok fajuk van, behálózzák az egész világot és nincs velük sok konfliktus. Senki sem mondhatja, hogy egy faj az én madaram, mert a kék vércsét itthon és Angolában is védeni kell, ha látni akarjuk. Ha ez az ideológia nem tudja egységesíteni a természet iránt aggódókat, akkor tényleg csak abból fognak érteni az emberek, ha a hét csapás állandóvá válik, és egymást fogják megenni” – mondta Palatitz Péter.

A madarászok bíznak abban, hogy Falcopolis látványossága érintetlen marad, és Angola ökoturisztikai attrakcióként tekint rá, még ha most a természetvédelem nem is a legfontosabb az országban. Palatitz szerint a Kalandula-vízesés mellett a második legnépszerűbb turistacélpont lehet, ezen dolgozik a helyi partner, az Orbis Angola. Az is az előnye, hogy a madarászok – akik évente több száz millió dollárt is elköltenek – nem igényelnek különleges ellátást, ötcsillagos szállodákat, így nagyobb befektetés nélkül is beindítható a hasznosítása. Angolában a legmagasabb állami szinteken is ismerik a kékvércse-projektet, és névleg támogatást is élvez, Falcopolis néhány ranger járőrözésével biztosítható is.

Ahhoz, hogy valóban fennmaradjon, szükség lehet a nemzetközi szervezetek állandó jelenlétére. Palatitz ezen is dolgozik, elképzelése szerint egy önkéntesnek és egy helyi összekötőnek mindig Falcopolisnál kellene állomásoznia, még akkor is, ha a vércsék gyülekezése csak egy hónapot tesz ki egy évben. Úgy látja, hogy az erőfeszítéseket segítik, ha olyan kiadványok, mint a National Geographic, kívülről is jól láthatóvá teszik a munkájukat és a megóvandó értékeket. Így az angolaiak is érezhetik az egész ügy súlyát.

„Az ismeretterjesztő munkát nem lehet eléggé túlzásba vinni. A generációk és a különböző érdeklődésű emberek bevonását célozza, hogy a BirdLife International támogatásával tavaly műsorra került a Magyar Zene Háza Hangdómban egy különleges kékvércse-panorámamozi. Döbbenetes élmény, ahogy a gyülekezőhelyre behúzó vércsék 360 fokban körbeveszik az embert, mindenkinek csak ajánlani tudom, most is vetítik.”

„Nekem ez a projekt nem csak a madarakról szól. A kék vércsék hídként összekötik Angolát a magyar helyekkel, emberekkel, miközben óriási különbség van a két kultúra között. Hogy ez a madár megmeneküljön, össze kell fognia ennek a két népnek is. A gyülekezőhely áldozatul eshet bozóttűznek, orvvadászatnak, vagy a városfejlesztés is elmarhatja a területét. De abban bízom, hogy ez a hely nemzeti identitás meghatározója lehet, és megvédik ezt a természeti kincsüket” – mondta Stiller Ákos.

Stiller Ákos 10 éven át dolgozott a HVG szerkesztőségében fotóriporterként és szerkesztette a Nagyítás Fotógalériát, amin keresztül kialakult elköteleződése a nagyobb lélegzetű, dokumentarista képriportok iránt. Ez idő alatt 21 sajtófotódíjat nyert, majd 2014-ben kiválasztották a World Press Photo által szervezett Joop Swart mesterkurzusra, 2015-ben pedig első díjat nyert a Pictures of the Year International (POYi) pályázaton. Jelenleg szabadúszóként készít fényképeket többek között a New York Times, a National Geographic, a Bloomberg, a Washington Post, a CNN, a Spiegel, a Stern, a Wall Street Journal, a Le Figaro, és a Le Monde számára.

Az expedíció a National Geographic Society támogatásának köszönhetően valósult meg. Stiller Ákos a National Geographic Explorer ösztöndíjasa.

További információ:
www.falcopolis.hu
www.mme.hu