„Ez itt? Már vagy öt-hat éve nem működik, a boltnál isznak helyette. Sajnos. Tudod, hitelre nincsen semmi, korsó sör sem” – mondja egy helyi a kelet-magyarországi Szajlán. Egész Magyarországot bejárva érezhető az, amit azt a G7 is bemutatott: évről évre egyre több kocsma zár be vidéken. Ezeknek a szerepét egészen más veszi át: az emberek falun már inkább a trafik vagy a bolt előtt isznak. Ha ez nincs, akkor pedig egyedül, otthon, mert „ez van, ha nincs pénze az embereknek”.
Orbán Viktor márciusban jelentette be, hogy összesen egymilliárd forintot osztanak szét az ezernél kevesebb lakosú falvak kocsmái között. A pályázatot az előbbiek miatt talán nem véletlenül kiterjesztették végül az italboltokra is. Kocsmánként maximum hárommillió forintot kaphatnak azok, akik nyernek a pályázaton. Az összeget rezsire, munkabérre, modernizációra is költhetik. A támogatás oka pedig Nagy Márton szerint az, hogy „a kiskocsma mindig a falu lelke”, egy „turisztikai, vendéglátói, kulturális találkozási pont”.
Az 500 ezer súlyos alkoholfüggő országában egyébként is érdekesnek hangzó támogatás mögé nézve azonban az rajzolódott ki a helyiekkel és kocsmatulajdonosokkal beszélgetve, hogy ez már inkább halottnak a csók, mint valódi támogatás a kormánytól. A tulajdonosok örülnek minden fillérnek, csak szerintük ez érkezhetett volna hamarabb: amikor még nem zárt be a kistelepülések kocsmáinak nagy része, és amikor még volt pénz arra, hogy az emberek kocsmába járjanak. Mert, ahogy azt az egyik tulajdonos mondja, „nekem segítség, ha kifesthetek. De ha a vendégnek nincs pénze, nem fog bejönni akkor se.” Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne a vidéki kocsmáknak tényleg fontos szerepük:
„A kocsma tényleg a falu lelke. Igaz lesz ez mindig. Csak lassan már egy lélek sincs hozzá a faluban”
– mondják nekünk az egyik nyugat-magyarországi kocsmában. Mivel a tulajdonosok egy része tartott attól, hogy a pályázatuk sikere múlhat azon, ha kritikusan nyilatkoznak, ezért az általunk tapasztaltakat összegyűjtve, nevesítés nélkül írjuk le. Bejártuk az ország nyugati, északkeleti, déli részeit, összegyűjtöttük Inámpusztától Mályinkán át Királyhegyesig az ott élők tapasztalatait. Bezárt kocsmák tömkelege mellett elautózva beszélgettünk helyiekkel és tulajdonosokkal ott, ahol még van kocsma. És ahol a tulajdonosok inkább már csak azért tartanak nyitva, mert ez fontos a helyieknek: még akkor is, ha anyagilag már rég nem éri meg a dolog.
„Nem tudom, mi történt most, hogy a kormánynak eszébe jutottak a kocsmák. Nekünk ez fontos. De amikor ilyen állapotban van az egészségügy, sokaknak rossz szájízt okoz egy ilyen támogatás is” – vallotta be egy tulaj, miközben kávét főzött nekünk. A kocsmája pontosan olyan, mint amilyennek egy vidéki kocsmát képzel az ember: a festés kicsit kopott, a pult mögött gyomorkeserű és csokik, az összképet díszes felespoharak és aranyserlegek teszik teljessé. A kocsma előtt épp egy munkás dolgozott, a nyárra újítja fel a kiülős részt. „Ez sajátból megy, de persze a pályázatot is beadtam” – mondja nekünk a tulajdonos.
Ő azt érzi, segítség lesz a hárommillió így is, „de akkor sem lesz az igazi már”, legyint, majd a plafonon lévő diszkógömbre mutat. A kocsma, amiben járunk, a 90-es években élte aranykorát, 1999 óta viszont egyre kevesebb a vendég. Így már buli sincs, amihez a diszkógömböt be kellene kapcsolni. „Egy generáció kihalt, sokan pedig elköltöztek. Most 300-an ha vagyunk.”
A tőle nagyjából egyórányira lévő kistelepülésen ezt erősíti meg egy másik tulajdonos is. Szerinte az ő épületére is ráfér a támogatás, főleg azért, mert „soha nem kaptunk korábban ilyet, pedig én még az ÁFÉSZ-től vettem meg az épületemet”. Az egész országban jellemző, hogy azok a kocsmák maradtak talpon, amiket tulajdonosaik a rendszerváltás után vásároltak meg a Kádár-kori Általános Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezettől.
Faluról falura járva szinte minden kocsmán látni a trikolórból vörös csillagba ágazó ÁFÉSZ-emblémát. Rajta van a bezárt kocsmák épületein is, bár van, ahol azóta a csillagot lekaparták róla. Néhány ÁFÉSZ-felirat mellett az átlagember számára is könnyen dekódolható üzeneteket látunk: „sör bor”. Az egyik kocsmáros azt mondja, akkoriban érte meg igazán kocsmát üzemeltetni, az elmúlt években viszont lassan kivéreztették őket. „Először a játékgépeket vették el, aztán a cigarettaárulást, már akkor is csökkent a vendégek száma. A Covid tette be végleg a kaput” – mondja. Ha a helyiek nem lennének, ő már inkább ki se nyitna.
„Vadászok, horgászok, hazudozók törzshelye” – olvassuk az egyik kocsma tábláján. A tulajdonos szerint ez tíz éve talán igaz is volt, akkoriban sokan jártak a környéken vadászni, horgászni. „Ezt ma már nem engedhetik meg az emberek, ez már nem a szegények hobbija” – mondja. Az ő kocsmájába főleg a településen lakó idősek járnak, „itt kevés a közép, kevés a fiatal, de lekopogom, engem így is eltartanak”. Ő úgy látja, ahol nincs kocsma a környező településeken, ott a boltnál isznak az emberek, de ez nem ugyanaz az élmény. „Segítség ez a támogatás, ekkora volumenű felújítást máshogy nem tudnék megengedni. Talán jó lesz ez arra, hogy legalább kíváncsiságból megnézzék a helyiek, mit csináltam, milyen lett” – mondja, miközben üdítőkből, sörökből, olcsó töményekből álló rendelését pakolta a raktárba.
Nak közelében egy kistelepülésen a bezárt kocsma épülete mellett pár helyi ül. Olvastak a kocsmatámogatásról, de szerintük „nem az a baj, hogy nincs kocsma, az a baj, hogy emberek nincsenek”. Azt mondják, hogy a környék kocsmáit inkább boltnak használják az emberek, több helyen a kocsma egyben kisbolt is. „Régen nagy élet volt ott, most két-három vendég ha megfordul benne naponta” – mutat az egyik férfi a zöld-fehér kocsmaépület felé. A hatalmas, szintén volt ÁFÉSZ-épületen keresztben egy lelakatolt vasrúd van most, a kiírás jelzi, hogy csak délután fog kinyitni. „Ha kéritek, az Anci néni kinyitja nektek” – mondják a helyiek, és igazuk is lesz. Nem Anci néni, hanem a férje vezet be minket az épületbe.
Bent megmutatja a szerinte lassan százéves ablakokat, meg a kocsmából nyíló kisboltot is, ahol egy, még az ablakoknál is öregebb mérleg fogad minket. A kisboltban kenyér, teák, konzervek, a kocsmában 350 forintos konyak, még olcsóbb cherry és 150 forintos kávé is kapható. A helyiek a bolt részbe egyre kevesebbet járnak, inkább a nagyobb településekre járnak át vásárolni. Az egyik lakó is úgy látja, hogy „nem új ajtó, hanem emberek” kellenének a kocsmába. Ezzel egyetért a tulajdonos is. Szerinte a kétezres években volt itt nagy élete a kocsmának, azóta nem igazán. „Akkor hétvégén volt olyan, hogy lépni se tudtál az üres sörösüvegektől itt” – mutat végig búcsúzóul a kisbolt melletti falon, amit már csak az ártábla díszít, sörösüvegek nem.
„Hónap végén vagy nyugdíj előtt van olyan, hogy itt ülök egyedül, senki nem nyitja rám az ajtót” – ezt a nyugati régió egyik kocsmárosa mondja nekünk. Ahogy belépünk a helyre, egyből érezhető, hogy látott az épület szebb napokat is: most üresen áll a biliárdasztal, egy vendég rendel épp olcsó sört, miközben a tévében focimeccs megy. A tulajdonos úgy látja, körülötte sok kocsma bezárt, ezek már akkor sem nyitnának újra, ha ők is kaphatnának a támogatásból. Jellemző a nyugati részen, hogy egy-egy kocsmával bíró kistelepülést legalább két-három olyan követ, ahol már csak az üres épület maradt. „A szomszéd településen sincs már kocsma, tíz kilométeres körzetben csak mi vagyunk” – mondja egy tulaj.
Ahol nincs kocsma, ott emberekkel is alig találkozni napközben. Akivel igen, az is inkább lemondó: van, aki azt hiányolja, hogy nincs már semmilyen közösségi élet a faluban. Meg olyan is, aki szerint nehéz úgy kocsmázni, ha például havi 90 ezer nyugdíjból kell megélni: „Amikor jön a nyugdíj, az ember kifizeti az előző hónap kölcsöneit, iszik belőle valamit, aztán újra kölcsönkér.”
„Mi templomnak hívjuk a kocsmát is, ez a falu központja” – foglalják össze egy dél-magyarországi kocsmában, ahova négy férfi már vasárnap délelőtt betért inni. Orbán Viktor egy rádióinterjújában azt mondta, volt egy filozófiai vita a kormányon belül arról, hogy a templom vagy a kocsma-e a falu lelke. A helyieknek ezt láthatóan könnyű eldönteniük. Bár szerintük a kettő nem összehasonlítható, azért fontos szempont, hogy „a templomban csak a pap iszik, itt meg mi is”. Több településen is beszéltek nekünk arról, hogy vasárnaponként ők is eljárnak templomba, de kocsmába mindennap: „persze az tényleg fontos szempont mindkettőnél, hogy ne dőljön a fejedre”.
Egy másik tulajdonos fejében is megfordult már, mennyire jó üzenet az országban lévő alkoholizmus mellett a kocsmákat támogatni. Ezen a téren nagy ellentmondást tapasztaltunk a kocsmák vendégei között az ország több végében járva: a nyugati somogyszobiak szerint például náluk jó a hangulat, a kocsmázás nem az ivásról, hanem az együtt töltött időről szól. A déli királyhegyesiek csapata úgy látja, inkább a nyugati részen isznak otthon az emberek, mert ott nincs kocsma. Jellemző, hogy a legtöbb település szerint nem náluk, hanem az ország másik részén jelent gondot az alkohol, abban viszont egyetértenek, hogy a kocsma fontos: „Itt bejövök, megveszek pár sört, aztán hazamegyek és nem iszok. Otthon viszont kevésbé számolja az ember, mennyit iszik. Azt nem csinálnám” – foglalja össze a lényeget egy férfi.
Somogyszobon arra is felhívták a figyelmünket, hogy szerintük a keleti régióban kevés a kedves kocsma, oda inkább nem mennének. Ez az állítás aztán az utunk során nem igazolódott, de az feltűnő, hogy az ország szegényebb keleti részén jóval kevesebb ezer fő alatti településen találtunk egyáltalán kocsmát, mint a nyugatin. Igaz, azért is, mert keleten ezer fő alatti település is meglepően kevés van. Az egyik ilyen Heves megyei kocsmához érve egy kopott épületet találunk, amiről pereg a vakolat, látszik, hogy a hely nevét is évtizedekkel ezelőtt írták fel az épületre. A hangulat viszont kifogástalan. Belépve egy rég nem használt biliárdasztal, a 80-as évekből itt maradt székek, és a hangszóróból üvöltő Fenyő Miklós fogad.
A tulajdonos szkeptikus a kocsmatámogatással. Szerinte igaz, hogy minden fillér számít, de azt is látja, hogy egy ilyen támogatás után is a zsebükbe kell nyúlni. „Itt ez a tető, tizenvalahány millió lenne felújítani. Ennek hárommillió csak egy kis része.” De azért hozzáteszi, hárommillió azért hárommillió, „csinálunk belőle valamit, legalább addig is életben vagyunk.”
Beadta a kocsmapályázatot a Mályinkán élő Sanyi bácsi is, az ő települése volt az egyetlen, amelyik kiemelkedett az általunk bejárt falvak közül. Itt ugyanis van még aktív turizmus és élet. Ezt mutatja az is, hogy amikor belépünk hozzá hétköznap délelőtt, épp három turista áll fel a kávéját befejezve Sanyi bácsi teraszáról. Az utca túloldalán közben már gyűlik fel a sor, ahol egy néni a saját házából árul lángost és kalácsot. A Kéktúra miatt sok a turista Mályinkán, sokan is költöznek a településre, Sanyi bácsi szerint „ki lehet tenni a falura a megtelt táblát.” Ő 42 éve viszi a kocsmáját, bár voltak korábban a településen más vendéglátósok, mára egyedül maradt, másoknak nem volt pénzük bérelni az épületet, vagy nem találtak alkalmazottat. Szerinte a 80-as évek végén, a 90-es elején volt a legnagyobb forgalom a környéken, akkor bányászok, munkások is jártak ide.
Sanyi bácsinál a kocsma mellett kisbolt, posta és trafik is üzemel, szerinte ez nemcsak az ő megélhetését, hanem a helyieket is segíti, sokkal kényelmesebb így. „Aki felad egy levelet, egyben vásárol is már valamit. Olyan ez, mint egy falusi pláza” – meséli, és igazi vendéglátósként gondoskodik rólunk. Ottlétünk alatt körbemutatja a boltot, figyel arra is, hogy megigyuk a kávénkat, mielőtt kihűlne. És közben elmeséli, hogy tavaly Novák Katalin is betért hozzá egyszer: Sanyi bácsi el is büszkélkedik vele, hogy Novák még a vécéajtót is lefotózta, amin jellegzetes formájú poharak jelképezik az elsődleges férfi és női nemi jelleget.
A legtöbb tulajdonos szerint a kocsmájuk megmaradása azért is fontos, mert másképp a településen lakók még jobban elidegenednének egymástól. Az egyik hely tulajdonosa szerint évek óta hidegülnek el egymástól a vidéki emberek is, pedig régen nem volt olyan, hogy ne ismerték volna egymást, vagy legalább ne köszöntek volna a másiknak. Az maradt az elmúlt években nyitva a környéken, akinek „elég türelme van és a legtovább bírja”. Találkozunk olyan tulajdonossal is, aki szerint a 90-es években bőven félre lehetett rakni a kocsmázásból: „Most pedig azt éljük fel, amit azokban az években félreraktunk. Majd meglátjuk, meddig maradunk nyitva.” Akad olyan is, aki a hárommilliós támogatással azt tervezi, egy évig még nyitva marad, ha megkapja. Aztán meg kitalálja.
Találkoztunk olyan kocsmárosokkal is, akiknek a települése 1002-1010 fős, ők méltányossági kérelmet adtak be a pályázaton abban bízva, hogy ezzel tudnak támogatást kapni. „Mindig fontos volt, hogy legyenek kocsmák, az emberek összegyűlnek, itt kapnak információt” – mondja az egyik kocsma tulajdonosa. „A kocsma itt is fontos, nekem is az tölti ki a mindennapjaimat, hogy itt az emberekkel beszélgetek. Világéletemben vendéglátós voltam, hogy zárjak be, mit csinálnék akkor?” – mondja egy másik tulaj arról, hogy ő miért maradt még nyitva.
A helyiek a tulajdonosoknál jóval negatívabban állnak a támogatáshoz. Szerintük ez a kocsmatámogatás is olyannak hangzik, mint a vidéki csok volt. „Azt is felvettük, most a dupláját fizetjük ki annak, amit kaptunk, annyiban van már a házunk.” Szerintük a falvak támogatása szinte a nullához közelít, „menj itt végig a településeken, rohadnak. Próbáljatok itt megélni” – mondja egy férfi végigmutatva egy dél-magyarországi település házain. Ő úgy látja, ez a támogatás is olyan, mint a legtöbb állami segítség: „az jár jól, akinek amúgy is van pénze”. A kocsmatámogatásnak ennek ellenére sokan örülnek, hiszen „kocsmával is nehéz a falvaknak, de nélküle nehezebb lenne”. Aztán kimondja a mondatot, amit az országot körbejárva talán a legtöbbször hallottunk: „nem baj, azért legalább voltak itt szebb idők is”.
