Kétszer is halottnak hitték a katonát, aki csapatával beintett az orosz hadihajónak, de két év orosz fogság után hazatért

„Életünk utolsó óráira készültünk. A pincében ültem, magamhoz szorítottam a gépfegyveremet, lélekben elbúcsúztam a szeretteimtől. Velem szolgált a keresztapám, kérdeztem tőle, felhívta-e a feleségét. Már nem sikerült, végleg elment a térerő” – végül nem ezek voltak Vladiszlav Zadorinék utolsó órái, bár a következő két évben néha azt gondolta, bárcsak azok lettek volna. Napokon át halottnak hitte a Kígyó-sziget minden védőjét az ukrán vezetés is.

Negyed Margitsziget, stratégiai szerepben

Zadorin az Oroszország által Ukrajna ellen 2022. február 24-én indított háború első óráiban került tűz alá társaival a Kígyó-szigeten. Pedig alig két hónappal korábban, amikor a tengerészgyalogost oda rendelték, úgy tűnt, nyugodt helyre került. Előtte ugyanis három éven át a kelet-ukrajnai frontvonalon teljesített szolgálatot, ahová szerződésesként ment, rögtön a tanulmányai után, mindössze 19 évesen. Igaz, ebben az időben a donyecki és luhanszki oroszbarát szeparatisták ellen nem kellett folyamatosan harcolni, a felek inkább farkasszemet néztek, a tűzszünetet csak kisebb lövöldözések törték meg. Inkább befagyott konfliktusról volt szó, de akkoriban mégiscsak ez jelentette a háborút, szinte senki nem hitte, hogy Oroszország végül az egész országot megpróbálja lerohanni.

A kopár Kígyó-sziget tehát csendes hely volt, messze feküdt a donyecki szeparatistáktól, a Fekete-tenger nyugati csücskében, a Duna-deltától 35 kilométerre. Abban az egészen másmilyen háborúban, amilyet Oroszország három éve indított, azonban nagyon hamar frontvonalba került.

A sziget ugyanis amilyen kicsi – a Margitsziget negyedét teszi ki –, olyan nagy a stratégiai jelentősége, így azután, hogy Ukrajna egészét megtámadta Oroszország, nem is meglepő, hogy már az első nap szemet vetett a kopár sziklára. Innen szemmel lehet tartani a Fekete-tenger nyugati medencéjét, és ennek birtokában elő lehet készíteni egy támadást Odessza ellen is. Márpedig Oroszország Ukrajna teljes fekete-tengeri partvidékét meg akarta szerezni, az egymilliós Odesszával együtt.

A szigeten 13 határőr, 80 tengerészgyalogos volt, Zadorinnak a légvédelemben volt feladata. „Hajnali négy óra volt, az ügyeletes riasztott minket. Látom a Telegramon, hogy kitört a háború, bombázzák Mariupolt, Kijevet, Harkivot.”

A mémmé lett üzenet

Reggel nyolckor megjelent az első orosz felderítő hajó, egy lövést is eleresztett, majd elúszott, a sziget védői nem tudták tűz alá vonni. Ezzel nagyjából felmérte a terepet, 11-kor már a Moszkva cirkáló tűnt fel, és megadásra szólított fel, erre született a mindent elsöprő válasz:

„Orosz hadihajó, húzz a faszba!”

„Felhívtam anyámat, megmondtam neki, hogy nagyon szeretem, aztán a bátyámat, kértem őket, menjenek mielőbb Lvivbe, én harcolok, amíg tudok.” Az orosz hadihajó támadásra készen állt ugyan az üzenet után, arról azonban sikerült megegyezni, hogy előtte a hat ott dolgozó civil elhagyhassa a szigetet. Jött értük egy ukrán hajó. „A parancsnokunk azt mondta, aki akarja, most leteheti a fegyvert és elmehet, de egyikünk sem tette.”

Délután három volt, amikor a civilek evakuálása után a Moszkva cirkáló tüzet nyitott. „Az én pozícióm lent volt a szigetnek azon a részén, ahonnan nem látszott a cirkáló, ezért feljebb mentünk a határőrökhöz egy védett pontra. Ott vagy húszan bezsúfolódtunk, amikor tüzelt a hajó.” Az orosz légierő csak később jött, bombázta a szigetet, Zadorin ekkor már nem tudott visszamenni a légvédelmi állásához.

Helyette egy kisebb trükkre futotta, amikor látták, hogy közelednek a deszantosok: „Két helyen szállhattak partra, az egyik lankás részen és a mólónál. Találtunk egy táblát, amelyen az állt, »Vigyázat, akna!«, ezt felkaptuk, és kitűztük a lankás részre, ez bejött, a hajó távolodni kezdett, elindult a móló felé.”

Közben folyamatosan megadásra szólították fel őket, azt ígérve, hogy Oroszországban munkájuk, jó életük lesz. Fél hat volt, már sötétedett, amikor az oroszok végül partra szálltak. Zadorinék harcra készültek ugyan, de végül utasítást kaptak saját feletteseiktől, hogy adják meg magukat.

Hősi halottként beszélt róluk az elnök

„Egyenként mentünk ki a mólóra, le kellett feküdnünk a földre. Csapkodtak a hullámok, mínusz volt, fújt a szél. Itt feküdtünk másnap reggel ötig, úgy éreztük, hogy megfagyunk, nem éljük túl az éjszakát.” Mások is azt hitték: az ukrán elnök bejelentette, hogy a Kígyó-sziget védői hősi halált haltak, áldozatukért kitüntetést érdemelnek.

Zadorint a családja lélekben ekkor temette el először.

Volodimir Zelenszkij nem sokkal később azt mondta, volt, aki meghalt, volt aki fogságba esett, közülük azonban mindenkit kiváltottak – ami mutatja, mennyire kaotikusak voltak a háború első hetei. A két évig raboskodó Zadorinnak később az újabb foglyoknak is magyaráznia kellett, hogy a Kígyó-szigeten esett fogságba, mert ők is abban a hitben voltak, hogy közülük mindenkit szabadon engedtek.

A kínzó éjszaka után a biztos túlerő tudatában viszont az oroszok nem kegyetlenkedtek – ellentétben azzal, ami eközben az országban Kijev körül, Harkivnál, Mariupolnál történt. Talán az is megenyhítette őket, hogy nem találták, aminek létéről szentül meg voltak győződve. „Szó szerint minden követ megmozgattak, egy titkos biológiai laboratóriumot kerestek. Ezt terjesztették annak idején Mariupolról is. Valóban elhitték, hogy nálunk biológiai fegyverré átalakított delfinek, meg sugárzó anyagot szállító legyek vannak tenyésztve.”

Dél volt, amikor Zadorinékat hajóra tették, kezüket összekötözték, szemüket bekötötték. Ők ekkor azt gondolták, talán egy-két nap, és kiváltják őket. Elvégre a kelet-ukrajnai háború során már voltak foglyok mindkét oldalon, egy csere nem tűnt lehetetlennek.

A krími Szevasztopolba vitték őket, ahol egy váratlan fogolycsapattal találkoztak: azzal a 19 emberrel, akik február 25-én a Kígyó-sziget halott védőiért indultak, elvileg az oroszokkal egyeztetve, de mint kiderült, megtévesztették őket. A Szapfir vontatóhajó legénysége civil volt, két tábori lelkésszel, mindannyiukat fogolyként a Krím félszigetre, majd Belgorodba vitték, 43 nappal később ők kiszabadulhattak. A Kígyó-sziget védőire sokkal több, fél-egyéves, sőt Zadorinra 679 napos, kínokkal teli fogság várt.

Gyors átadás helyett hosszú hadifogság

A Krímben azonban még mindenki rövid fogságot remélt, a körülmények elviselhetők voltak. Szevasztopolban bőven voltak olyan orosz oldalon álló katonák, akik a 2014-es orosz megszállásig az ukrán hadseregben szolgáltak. Ők is beszélgettek Zadorinékkal, sőt, tőlük tudták meg, micsoda híre lett a Moszkva cirkálónak adott válaszuknak.

„Sztárok vagytok otthon, tudtátok?” – kérdezték tőlük, láthatóan nekik is tetszett a hajónak adott tökös válasz, az arról készült felvételnek már milliós nézettsége volt. „Fotózkodni is akartak velünk.”

A napok azonban teltek, két héttel később is Szevasztopolban voltak, amikor közölték velük: készüljenek a börtönre. „Azt hittük, csak ránk akarnak ijeszteni.” Innen kezdődött Zadorin és társainak pokoljárása.

Repülővel vitték őket Kurszkba, ahol a tízfős rabszállítókba harmincasával zsúfolták be a foglyokat. Az ukrán határ melletti Sebekinóba kerültek, ekkor azonban ez nem igazán volt határ, mert a túloldalon Harkiv megyének ezt a részét is elfoglalták az orosz erők.

„A fagyos talajon letérdeltettek minket órákon át, így vártunk, amíg mindenkit egyesével kihallgattak” – alkalmanként péniszhez kötött elektromos árammal kínozva őket. „Azt is bevallod, amit nem követtél el” – adott képet a fájdalom mértékéről Zadorin.

Innen három hónap után vitték tovább a foglyokat, Sztarij Oszkolba, ahová a már említett tábori lelkészek is kerültek. „Ő tartotta bennünk a lelket, hogy ne omoljunk össze” – mondta Zadorin egyikükről, Alekszandr Csokovról. Ő később maga is beszámolt fogságáról, a kínzásokról, amelyeket azért is kaptak, ha ukránul szólaltak meg, vagy az orosz himnusz éneklése helyett inkább a Miatyánkot mondták.

„Étel helyett krumplihéjat kaptunk, azt néztük, ki kapta a leghosszabb darabot.” Tusolásra heti egyszer volt mód, persze ez sem hozott enyhülést: 10-15 másodpercet kaptak rá, az odavezető folyosón mindkét irányban verték őket az odaállított őrök, üveggel, gumibottal, baseballütővel, „bármivel, ami a kezük ügyébe került”.

Az oroszoknak minden az LMBTQ-ról szólt

Az őrök azzal játszottak, hogy minden cellára egy-egy ország megjelölését rakták, minden fogolynak azon a nyelven kellett számolnia. Zadorinnak a német jutott. Ezzel az orosz fogvatartók maguk előtt is azt bizonygatták, hogy Ukrajnában a NATO és az egész Nyugat ellen harcolnak. Később, egy újabb átszállítás után Alekszijivkában ennek még bizarrabb formáját találták ki az őrök.

Néha arra kényszerítették a katonákat, hogy csókolózzanak egymással: „Azért, mert ha minket a Nyugat támogat, akkor mi az LMBTQ-t képviseljük, tegyünk is úgy” – magyarázta Zadorin.

Ahogy a tusolás, úgy a séta és az étkezés is a kínzás terepe lett: a sétához úgy kellett lerohanniuk, hogy közben ütötték őket, és ha nem voltak elég gyorsak, akkor kutyákat eresztettek rájuk. De a séta is csak arra kellett, hogy pár másodperc felvételt készítsen a kamera, megmutatva, hogy megfelelő körülmények között tartják a foglyokat, majd ugyanígy az ütlegelések között kellett visszarohanni a cellába.

Az étkezéskor pedig hiába volt néha ehető étel, „hónapokig így is csak kenyéren és vízen éltünk, mert nem volt idő megenni”. Két percet kaptak, hogy az udvarról bevigyék az ételhordót, kimerjék az ételt, megegyék, elmossák a tányérokat, az ételhordót, amelyet aztán vissza is kellett vinni az udvarra. Ha nem sikerült időben teljesíteni, akkor megverték az egész csapatot.

Volt, ahol köztörvényesekkel együtt tartották őket fogva, erről Zadorinéknak meglepő tapasztalatuk volt: a közelből származó orosz rabok támogatták őket, hol teát adtak nekik lopva, hol egyenesen az őröket is kérdőre vonták, miért kínozzák a katonákat. Azok a rabok viszont, akik távolabbról vagy akár a volt Szovjetunió egykori tagköztársaságaiból jöttek, mind gyűlölettel beszéltek róluk.

A testi fenyítés mellett volt ideológiai átnevelés is: olyan könyveket kaptak, amelyek szerint „Ukrajna nem más, csak Oroszország perifériája, nem létező ország, nem létező néppel”.

Az új foglyoktól tudták meg, hogy létezik még Ukrajna

Zadorin összesen hét helyet járt meg fogsága alatt, hol varrodában dolgozott, hol mappákat kellett gyártania. „Az átlagos raboknak napi százat, nekünk inkább ezret. Ha nem teljesítettük a kvótát, akkor megverték az egész csapatot” – mesélte.

Zadorin keveset tudott a külvilágról, olyan propagandacsatornákat kapcsoltak be néha nekik, ahol a Kreml beszélőfejei Ukrajna kapitulációjáról, teljes vereségéről magyaráztak. De amikor jöttek újabb foglyok, tőlük értesültek arról is, hogy Ukrajna létezik, tartja magát, sőt ellentámadásokra is képes – ezt valójában megérezték, de csak később jöttek rá az összefüggésre:

minél sikeresebb volt Ukrajna a fronton, annál kegyetlenebbül bántak velük a fogságban.

Közben egy-egy fogolycsere is lezajlott, egy alkalommal így kaptak a szülei hírt az egyik fogoly hallomásból származó értesüléséről, amely szerint Zadorin belehalt a kihallgatásba. „Ekkor temettek el másodszor.” Nem neheztel ezért, azt mondta, ez is az orosz pszichológiai fegyvertár része, ahogyan a propaganda is. „Ráadásul mostanában tényleg sokakat inkább megölnek a foglyul ejtés helyett. De szándékosan is rájátszik Oroszország a bizonytalanságra, sokszor azért szállítanak át foglyokat, hogy senki ne tudja követni a nyomukat.”

Jelenleg sem tudni, mennyi hadifogoly és elrabolt civil fogva tartott ukrán van Oroszországban és a megszállt területeken. Csak annyit tudni, hogy a háború elmúlt három éve alatt 4500 fogoly térhetett haza. „Ebben a tempóban évtizedekig eltarthat a foglyok kiszabadítása” – állapította meg Zadorin.

2022 végén aztán úgy tűnt, vége a megpróbáltatásoknak. Egy csoporttal együtt fogolycserére szállították Kurszkba. Az év utolsó napján azonban ő maradt az egyetlen, akit mégsem adtak át. Mellőle viszont ekkor térhetett haza Olekszij Anulja, aki tavaly Budapesten számolt be fogságának körülményeiről.

„A gázkamrákat és a krematóriumot leszámítva minden olyan volt, mint egy koncentrációs táborban” – mondta az egykori katona. Végül két lábujjának elvesztésével, a verések miatt gerincének súlyos károsodásával, 120 kilós testsúlya felére soványodva került ki a fogságból, de a beígért fogolycsere után pont egy évvel. Másfél hónap híján két évet volt fogságban.

Kézikönyv a hadifogsághoz

„Most azon dolgozom, hogy elmondjam a világnak, mi zajlik az orosz hadifogságban” – Zadorin ezért jár külföldön, ezúttal Magyarországon is. Egyúttal köszönetet mondott sok magyarnak, aki segítséget nyújtott. Azt diplomatikusan kerülte, hogy mit gondol az EU és a NATO Ukrajnát segítő tagjaival ellentétben a támogatástól elzárkózó magyar kormányról. Ugyanígy elkerülte azt is, hogy a Donald Trump hatalomra jutásával történt amerikai politikai fordulatot kommentálja.

Emellett együttműködik a „Break the fake” (Törd le az álhíreket) programmal, amelyet Ukrajna az orosz propaganda és a megtévesztő információk visszaszorítására indított el. Ennek keretében katonák, hadifoglyok, megszállást átélt civilek külföldön is beszámolnak tapasztalataikról.

Közben persze saját magának is helyre kell állnia lelkileg. „Ebben csak olyan pszichológus segíthet, aki maga is átélte mindezt” – vélte. Mivel ilyen nincs, leginkább egymással tartják a kapcsolatot a volt hadifoglyok.

Azt, amit Zadorin hadifogolyként élt át, másra is használja: „igyekszem tanácsot adni a katonáknak a túléléshez a fogság esetére. Én megmutattam, hogy ukrán vagyok, úgy érzem, ez a helyes, de ez fájdalommal teli út.” Volt, aki a lepedőből, műanyag szemetesről letört, hegyes tűvé csiszolt műanyagból varrt alsóneműje rejtett zsebébe ukrán címert hímzett, amiért az őrök súlyosan megverték, miután rátaláltak. De Zadorin szerint ezek az öntudatos apróságok tartják az emberben a lelket.

Egyébként viszont nem kell lázadozni, ellenkezni, minden kiosztott feladatot végre kell hajtani, „hagyd, hogy sodorjon az ár” – tanácsolta. Arra azonban lehet nemet mondani, ha besúgásra kérik az embert társaival szemben. „Ha látják, hogy ebben erőt mutatsz, ezzel nem piszkálnak többet” – mondta az egykori katona, sejtelmesen megjegyezve, hogy nem mindenki volt ennyire erős, és ennek olyan következményei lehetnek, amelyekről most nem akart beszélni. „Senki sem tudja, milyen lesz ezeknek az embereknek a jövőjük.”

Persze, ez még inkább igaz a fogvatartókra. Zadorin szerint van már egy olyan őr, akit beazonosítás után sikerült külföldön elfogni, és hamarosan a hágai Nemzetközi Büntetőbíróság elé kerül.

Ukrajna jövőjét az EU-ban és a NATO-ban látja, abban azonban nem biztos, hogy ez az 1991-es határok szerinti országgal valósul meg, de törekedni kell arra, hogy törvényesen, jogi úton visszaszerezzék az oroszok által elfoglalt területeket – ám a jelek szerint lehetne szó érdemi biztonsági garanciákról, mint amilyen a NATO-tagság, arról, hogy az ország tudomásul vegye egyes részei elvesztését, ha jogilag nem mond is le róluk.

De ki küldte el az orosz hadihajót a faszba?

A Kígyó-sziget elfoglalásakor végül egyetlen ukrán katona sem halt meg, így a fogvatartók biztosak lehettek benne, hogy a katonák között van az, aki az ukrán ellenállás szimbólumává váló üzenetet elküldte. „Mindenkitől hangmintát vettek, végül két tippjük maradt: vagy én voltam, vagy Roman Hribov. Az ukrán hivatalos verzió szerint Hribov, aki már korábban szabadult a hadifogságból. De végleges választ majd a háború lezárta után adunk” – fogalmazott sejtelmesen Zadorin.

Most azon dolgozik, hogy az utolsó, Kígyó-szigeten fogságba esett katona is hazajöjjön. Egyikük ugyanis továbbra is Oroszországban van. Csodával határos módon senki nem halt meg közülük a fogságban, bár a szigeten vele együtt szolgáló 55 éves keresztapja a verések nyomán szerzett súlyos sérülések miatt amputáción esett át.

De legalább él, ellentétben a megadást követelő orosz hadihajóval: a Moszkva cirkálót még 2022 áprilisában elsüllyesztette vélhetően egy ukrán rakéta, becslések szerint 40 fős személyzete életét vesztette a robbanáskor. A Kígyó-sziget pedig, amelyet az oroszok néhány óra alatt elfoglaltak, 2022 nyarán ismét visszakerült az ukránokhoz, és az orosz flotta azóta sem tudta bevenni a kopár szigetet.