Hatodikban szekáltál, húsz évvel később bosszút állok

Nehéz feladat, ha nemcsak egy történetet akar valaki a színpadon elmesélni, de még tanítani is szeretne, vagy, ahogy itt az alkotók maguk mondják, figyelemfelhívó jelleget akar adni a művészi alkotásnak. Félő, hogy ólmos súlyt tesz színészre, nézőre egyaránt, az eredmény könnyebben lehet szájbarágó, mint gondolatébresztő. Hogy ennek mi a receptje, az a Centrál Színházban látható Darázs című előadásból derül ki, nem bonyolult módszer, mégis működik.

A történet egy klasszikus thriller, feszültség, rettegés, gyilkosság; mégis ez hal meg, de mégsem; sorozatban dőlnek ki a csontvázak a szekrényből; akit gonosznak hiszünk, áldozat, akit áldozatnak hiszünk, gonosz, majd fordítva. Ollók és kések sorsa, parókák le- és felkerülése, klasszikus eszközök. Persze mégsem, hiszen a sok történés ellenére a felállás egyszerű: két ember párbeszédéből áll az egész előadás.

A harmincas éveikben járó nők húsz év után találkoznak újra, iskolatársak voltak, bár inkább ellenségek, mint barátok. Egyikük gazdag, gyermektelen, másikuk negyedszer várandós, lecsúszott, pénztelen, de mindketten boldogtalanok. Mindaz, ami tizenkét éves korukban történt velük, gyerekként, húsz évvel később érik be. A gyerekkori bántalmazóból áldozat, az áldozatból bántalmazó lesz, aztán persze az egész újra kicsavarodik.

A kérdés, hogyan lesz egy kiskamaszkori csúfolódásból, szekálásból olyan feszültség, hogy a nézőtéren ijesztő, lélegzetvétel-mentes csönd áll be, és odanézni sem szeretnék, bár sejtem, hogy a színpadon nem fog vér folyni. Hát úgy, hogy egy kiskamaszkori szekálás éppen ez, halálfélelem, iszonyatos rettegés, önpusztító düh, olyasmi, ami előbb vagy utóbb felzabálja az embert belülről, ha nem tesz ellene valamit.

A jobb előadásoknál a nézői szempont mindig az ábrázolt helyzet egyik általános, megszokott befogadási módjával azonosul, ami aztán az előadás során megkérdőjeleződik az emberben. Itt is így történik ez: mikor világossá válik számunkra, hogy az egyik főhős egész életét megpecsételte egy gyerekkori zaklatás, és bármire képes lenne, hogy bosszút álljon, gyilkosságra, kínzásra, embertelenségre kész, sőt, azt hiszi, ez lesz a megoldás a fájdalmára.

Ekkor elindul a fejünkben a bagatellizáló gépezet. Ilyen a valóságban nincs, gondoljuk, felnőtt ember nem kesereg azon, hogy bántották hatodikban, szedje már össze magát, engedje el, ez a múlt. Pláne, mikor kiderül, hogy a másik főhős ennél – objektív szemmel – sokkal durvább traumákat élt át gyerekkorában, lám, mégsem tűnik pszichopatának, maximum szegény sorsúnak.

Aztán a dráma fokozódásával nyilván mindenkinek beugrik valaki, aki suliban lepufizta, mindenki előtt megalázta, akitől rettegett, de nem is akárhogy, hanem annyira, mintha négy végtagját a székbe kötözve, őrjöngve könyörögne az életéért. És épp ez a kulcs, hogy mennyire igazságtalan kívülről, patikamérlegen egyensúlyozni, kinek nagyobb a sérülése, kit mi jogosít fel arra, hogy az adott csomaggal a hátán továbbadja az erőszakot. Felment-e bárkit bármilyen múltbéli sérülés ahhoz, hogy mást bántson? Felmenti-e a gyereket a bűn alól, hogy gyerek?

A Delta Produkció előadása azon a feltételezésen alapul, hogy a nézőtéren ülők mindegyikét bántották vagy szekálták gyerekkorában, esetleg ő maga is bántott vagy szekált valakit, és van benne egy rejtett kapcsoló, amelytől újra rettegő nyolc-, tíz- vagy tizenöt éves gyerekké válik. Ezt a gombot nyomkodja veszettül Sodró Eliza és Kiss-Végh Emőke olyan erővel, hogy sokkal több eszközre nincs szükség, mint kettejük dühére, félelmére, ezek összefonódására, áramlására, a párbeszédből kialakuló történetre.

Ha ezt a gombot nem találnák meg a nézőkön, talán csak egy századik ki-kit-öl-meg-és-miért horror lenne az egész. Így viszont egyszerre vagyunk szekálók és szekáltak a múltunkban, ezeknek a sosem gyógyuló sebeknek viselői a jelenben, meg persze saját gyerekeink, mint szekáltak és szekálók tehetetlen védelmezői egyben.

A Darázs című előadást figyelemfelhívó kampány keretében pedagógusoknak, iskolapszichológusoknak, szülőknek és diákoknak az előadást követő érzékenyítő foglalkozásokkal egybekötve mutatják be. A produkciót szeretnék országosan terjeszteni, ezért nemsokára turnéra indul az előadás és a foglalkozás is.