„Nagyon óvatosan fogalmaznék azzal kapcsolatban, hogy ki giccsfestő és ki zseni”
– mondta a Népszavának Megyeri János szobrászművész, amikor a Munkácsy-díjjal kitüntetett Vészabó Noémi munkásságáról kérdezték. Megyeri ezzel az egy mondattal rátapintott arra, hogy egy képzőművészeti alkotás minőségét nagyon nehéz objektíven megítélni, főleg akkor, ha valaki semmilyen művészettörténeti képzésben nem részesült, ahogy egyébként évek óta az általános iskolai diákok sem. Könnyen le lehet söpörni bármilyen érvet az asztalról azzal, hogy művészetről van szó, önkifejezésről, a befogadó pedig egész egyszerűen nem érti, hogy miről van szó.
„...nem az én véleményem a lényeg, hanem az, hogy Firenzében a Biennálén és Barcelonában, a Modern Művészetek Múzeuma is kiállította egy képét, ahogyan a Louvre is – utóbbi nem is sikerült egyetlen más kortárs magyar művésznek”
– ezt szintén Megyeri mondja a cikkben, és ezzel pedig rögtön el is árulja, hogy mik azok az objektív szempontok, amiket a művészeti világ, benne a művészek, galeristák, kurátorok próbálnak megteremteni azzal, hogy a kiállítások száma, helyszíne határozza meg egy műalkotás vagy egy alkotó jelentőségét. Nem utolsósorban a díjak, elismerések, kitüntetések. Munkácsy-díjak.
A probléma ezzel csak az, hogy amíg egy avatatlan olvasónak abszolút objektív elismerésnek tűnhet az, hogy Vészabó Firenzében, Barcelonában, sőt a képzőművészet non plus ultrájának krémjében, a Louvre-ban állított ki, közelebbről megnézve már sokkal bonyolultabb a kép. Vagyis inkább: sokkal egyszerűbb, ugyanis
ezekre a megjelenésekre be lehet fizetni.
Kezdjük a Louvre-ral: Vészabó nem abban a legendás múzeumban állított ki, ahol a Mona Lisa is ott van, hanem a Carrousel du Louvre nevű, föld alatti bevásárlóközpontban, ami a múzeum szomszédságában található. Ott is egy fülkében. Képzeljük el azt, hogy sétálunk a Mammutban, és ott egy földszinti bódéban megnézhetjük egy művész kiállítását – ez az, amit Louvre-ként prezentált Vészabó, a Modern Művészetek Mesterei kiállítás keretében.
A Carrousel du Louvre plázában tartott kiállítást a PAKS névre keresztelt, sajnos nem magyar galériahálózat szervezi, a honlapján pedig elérhetőek egy PDF-ben ezek a feltételek. A feltételek ebben az esetben konkrét eurókat jelentenek, a műtárgy méretétől függően 900 és 2850 euró közötti (jelen áron 360 ezer forint és 1,1 millió forint) befizetésével a mi képünk is kikerülhet oda.
A pénzért cserébe bekerülünk a katalógusba, amiből egy tiszteletpéldányt kapunk, felkerülünk a honlapra, és ha eladják a munkát, 10 százalékot megtartanak a szervezők.
Akárcsak a fapados repülőjegyeknél, lehet extrákat is venni: 150 euróért például megemlítenek név szerint a kiállításról készült promóvideóban 3-5 másodpercre, 1000 euróért már két külön oldalt is kapunk egy művészeti albumban.
A PAKS-nak vannak kiállítóterei Bécsben és Münchenben, valamint hasonló művészeti vásárokat szerveznek többek között Cannes-ban és Bázelben is. Kultúrában tájékozott olvasók valószínűleg már itt kiszúrják, hogy Cannes-ban és Bázelben már létezik két elég fajsúlyos kulturális rendezvény: a cannes-i filmfesztivál, illetve a világ talán legnagyobb képzőművészeti vására, az Art Basel. Nyilván a PAKS által szervezett vásároknak semmi közük nincsen ezekhez, de vészesen vékony a határ egy felületes olvasónak és figyelmetlen újságírónak az Art Basel és a Fine Art Biennale Basel között.
Ez a fajta hasonlóság működik két másik nemzetközi Vészabó-kiállításnál is. Az egyik a firenzei biennálé, ami egészen egyértelműen nem a Velencei Biennálé, a világ szintén egyik legnagyobb nemzetközi kiállítása, de ha halvány elképzelésünk van Olaszországról, még össze is lehetne téveszteni őket. A másik pedig – amit Megyeri szintén felhozott a nyilatkozatában – a barcelonai Modern Művészetek Múzeuma. Az utóbbit, főleg magyarul könnyű úgy azonosítani, hogy a MACBA-ról, a Museu d'Art Contemporani de Barcelona nevű, több évtizedre visszatekintő intézményről van szó.
A valóság ezzel szemben az, hogy Vészabó nem ott állított ki, hanem a MEAM betűszóval futó, Museu Europeu d'Art Modernnek keresztelt kiállítótérben, amiről mondanom sem kell, hogy nem ugyanaz, mint a spanyol kormány által támogatott közintézmény, amiben jelenleg a gyűjteményükből válogatott, 139 művészt tartalmazó tárlatot lehet megnézni. A MEAM fő kiállítása jelenleg ez.
A firenzei biennálénál és a barcelonai MEAM-nál is felbukkan két olasz név: Francesco Saverio Russo és Salvatore Russo. Francesco neve látható az International Prize Michelangelo nevű művészeti díjnál is, a díjat pedig feltünteti Vészabó közösségi és Wikipédia-oldala is. Rövid internetes keresés után kiderülhet, hogy a Russo (talán) testvérek egy komplett díjhálózatot üzemeltetnek, átadtak már hasonló nevű Leonardo da Vinci-díjat (Vészabó szintén megnyerte ezt), Donatello-díjat, Italy: The Genius of Art elnevezésű elismerést is.
Az utóbbival kapcsolatban egy amatőr művész rakta ki a Facebookra még 2019-ben, milyen megkereséssel találták be őt Russóék: emailben gratuláltak ahhoz, hogy a művész úr nyert egy hatalmas díjat, már csak 190 eurót kell befizetnie ahhoz, hogy meg is kapja, de pár száz euróért cserébe esetleg belekerülhet a katalógusba is. A Donatello-díj átadásáról videó is készült, itt látszik az asztalra elhelyezett díjak alapján, hogy hányszor 190 eurót sikerült valószínűleg bezsebelni:
Illúzió
„Ennek az egésznek a lélektanában az van, hogy kell valami objektívnak tűnő visszaigazolás, hogy ne csak te mondd magadnak, hogy te vagy jó és világszínvonalú, hanem elhitetheted másokkal” – mondja Fenyvesi Áron művészettörténész, a magyar és nemzetközi művészekkel is foglalkozó ACB Galéria fő kurátora.
Fenyvesi szerint a komolyabb művészeti vásárokról tudni kell, hogy azok sosem a képzőművészeket szólítják meg direkt, hanem a galériákat. Nagyon szigorú szelekciós folyamat van, amin ha egy galéria át is megy, euróezreket, -tízezreket kell fizetnie, hogy jelen legyen az eseményen. Az olyan vásárok, mint az Art Basel vagy a Frieze London, sokkal hangsúlyosabbak a művészeti, műgyűjtői életben, mint mondjuk húsz éve a Velencei Biennálé volt.
Az ezekre alapozó kamuvásárok „azt az illúziót keltik, hogy meg lehet kerülni a művészeti piacon való érvényesülés rendszerét, ami galériákkal való együttműködéseken és drága és időigényes vásári részvételeken alapszik”, mondja Fenyvesi. A kurátor szerint ha valaki csak felületesen tájékozott, és a művész életrajzában meglátja, hogy Bázel meg művészeti vásár, akkor nem fog rajta sokat gondolkodni, elkönyveli, hogy ez egy és ugyanaz. A kamuvásárok arra apellálnak sokszor, hogy az igazi, nagyszabású vásárokkal egy időben vannak, ezért azok a szakemberek, akik arra érkeznek a városba, biztosan megnézik a kisebbeket is. „Azt hiheted, hogy egyenrangú szereplés”, de nem így van.
Fenyvesi hozzáteszi: jól hangzik, hogy valaki a Louvre-ban állít ki, de egy lépéssel távolabb nézve a művészeti világ tudja, hogy nem a Louvre az elsőrangú kortárs kiállítótér Párizsban, hanem a Pompidou vagy a Jeu de Paume.
Fenyvesi szerint mindenki az életrajzokból tájékozódik, az ilyen kiállításoknak és díjaknak az is a szerepük, hogy az életrajzokat pufferként telenyomják, bár egy hozzáértő, ha megnézi, azonnal látja, hogy mi a helyzet. Hozzá nem értőket szerinte könnyebb megtéveszteni az ilyen tételekkel, de végeredményben nehéz megmondani, hogy ki használ ki kit: hiszen a befizetős díjakkal a művész is jól járhat, hiszen szerepelni fog olyasmi az életrajzában, ami akár komolynak is tűnhet. Az biztos, hogy az ilyesfajta díjak szervezői anyagilag jól járnak: ha megszólítanak mondjuk ötszáz művészt fejenként száz euróért, és kiosztanak a végén egy ötezer eurós díjat, a végén marad nekik negyvenötezer zsebbe.
A kurátor szerint Magyarországon annyira nem jellemző ez a konstrukció, itt inkább az dívott régebben, hogy a művészektől bizonyos szolgáltatásokért – műterem bérlése, művésztelepen részvétel – műtárgyat kértek cserébe, bár ezek közül sem rossz szándékú mindegyik.
A jelenség nem egyedülálló a kulturális világban. Léteznek úgynevezett fantomfilmfesztiválok is, bár lehet, hogy a „létezés” nem a legjobb szó rá. Ezek az események azzal rántják be a fiatal, tapasztalatlan filmeseket, hogy remek lehetőség a networkingre, vagy esetleg díjat is kaphatnak. A helyszínen derül ki, hogy nincsen közönség, nincsen szakmai program, a vetítések pedig legtöbbször szállodai konferenciatermekben mennek le. Ezek az események akkreditációs díjat kérnek a jelentkezéshez, majd szintén egyéb költségekért cserébe nyújtanak megkérdőjelezhető hatékonyságú szolgáltatásokat. A különbség itt talán annyi, hogy a filmes világban létezik a FilmFreeway nevű portál, ami segít ezekre a fesztiválokra jelentkezni, ők pedig próbálnak mindent megtenni, hogy a lenyúlásokat szűrjék és letiltsák. De nem mindig sikerül, ahogy ez a 2019-es Hollywood Reporter-cikk is ír erről.
Keresztre feszítés
Vészabó Noémi idén kapta meg a festőknek járó állami kitüntetést, a Munkácsy Mihály-díjat, ami az elismeréssel együtt pénzjutalommal jár. Vészabót szinte azonnal kritika érte a munkáinak minősége miatt, petíció indult, hogy adja vissza a díjat.
A Munkácsy-díj nyertesére javaslatot tevő bizottság nem sokkal később lemondott, többek között azért, mert Vészabó Noémivel szerintük egy „amatőr, vásári szintű festő” is az elismert művészek közé került, úgy, hogy ő még az első körös, jóval tágabb, 150 fős jelölti listán sem szerepelt. A bizottság tagjai: Aknay János, Elekes Károly, Erős István, Farkas Ádám, Petrányi Zsolt, Verebes György.
A bizottság feladata az, hogy minden évben 14 művészt terjesszen fel a március 15-én kiosztott díjra. Arról, hogy ki kapja végül az elismerést, a kulturális és innovációs miniszter, most Hankó Balázs dönt. A 444 információi szerint Melocco Miklós, Párkányi Raab Péter művészek és Latorcai János, az Országgyűlés alelnöke lobbiztak Vészabó díjazása mellett, a bizottság lemondása mellett pedig nemcsak az a bizonyos Munkácsy-díj szólt, hanem hogy végül a tizennégy ajánlottból csak kettő olyan kapott díjat, akit a tagok terjesztettek fel.
Vészabó a festészet mellett írással is foglalkozik, több könyve jelent meg a Galenus Gyógyszerészeti Lap- és Könyvkiadó Kft kezelésében, a webshopban jelenleg is kaphatók. A Galenus a Magyar Gyógyszerészi Kamara felügyelete alatt áll, a kamara élén pedig Hankó Zoltán – a miniszter édesapja – áll, írja a 24.hu.
A művész – akit napok óta plágiummal is vádolnak – a Népszavának nyilatkozott a botrány kitörése óta:
„Nem kell, hogy tetsszen, amit én csinálok, de nagyon sok embernek tetszik és szeretik. Nem értem a keresztre feszítést.”
