A népszerű magyar hegység, ami csak egy ponton olyan magas, mint egy hegy: egy eldugott torony tetején
A Vértest hegységnek nevezzük, de csak egyetlen pontján tehetjük meg, hogy valóban a hivatalos hegyi magassági határnak tekintett 500 méter fölé jussunk rajta: a második legmagasabb csúcsán álló tornyon. Ott majdnem úgy érezhetjük magunkat, mint a nevezetes angol, aki dombra ment fel, de hegyről jött le. Az érzést a Közép-dunántúli Piros (KDP) túraútvonal vértesi szakaszának bejárásakor tapasztalhatjuk meg, ami még számos érdekességet rejteget a Gráciák bércétől a Kanyarós házig.
A Duna mellől, Lábatlan településről induló, és a Bakony mélyébe tartó Közép-dunántúli Piros túraútvonal (KDP) végigjárásába tavaly kezdtünk bele. Akkor áthatoltunk a Gerecsén, ami után egy 50 kilométer hosszú vértesi szakasz következik. Ennek ugrunk most neki, méghozzá a gerecsei rész alapján magas elvárásokkal.
A kétnapos túrát a Vértes lábánál fekvő Szár településről indítjuk, ahová gyorsan és kényelmesen el lehet jutni vonattal. Vasúton érkezni nemcsak környezetbarát meggondolásból érdemes, de logikusabb is, mivel végcélunk a hegység másik oldalán van, ahonnan körülményes visszakeveredni a parkolóban letett autóért (bár megoldható). Szár vasútállomása egyébként követi azt a szomorú országos trendet, hogy kívül esik a településen, azaz annak, aki vonatozni akar a faluból, fél órát kell gyalogolnia az állomásig az országút szélén. Minket ez különösebben nem zavar, amúgy is gyalogolni jöttünk.
Száron bepecsételjük az igazolást a túrafüzetünkbe, és a helyi pékségben feltöltve hátizsákjainkat kimasírozunk a házak közül a hegy irányába a piros (P) jelzést követve. Az út hamar behatol a fák közé, a laposan emelkedő erdei úton gyorsan kimelegszünk annyira, hogy ne zavarjon minket a februári csípős reggel. A két nyomtávú erdei út egy szabadabb gerincen kiemelkedik az erdőből, így könnyes szemmel búcsúzhatunk starthelyünktől, Szártól – mondjuk a könnyeket a hideg szél csalogatja elő.
Egy meredekebb, egészen első állomásunk, a 481 méter magas Körtvélyes tetejéig tartó erdei kaptató következik, ahol teszünk egy kis kitérőt a P▲ jelű turistaúton a kilátóig. Memóriám a vértesi Körtvélyesi-kilátót egy aránylag új, faszerkezetű kilátóként tárolta, ezért alaposan meglepődöm, amikor egy spártai betonhenger, egy egykori geodéziai mérőtorony bukkan fel előttünk. Hát persze, az új Körtvélyesi-kilátó három kilométerrel odébb, a Kéktúra nyomvonala mellett található, jövök rá a térkép alapján. Végül is logikus, bárki beláthatja: a Körtvélyesi-kilátónak a Mészáros-hegy oldalában kell lennie, nem a Körtvélyes hegyen.
A lapos, 480 méter magas Körtvélyes amúgy a Vértes második legmagasabb kiemelkedése a szomszédságában domborodó 487 méter magas Nagy-Csákány után. Viszont a Nagy-Csákány tetején nincs semmi, csak az erdő, a Körtvélyesen viszont áll egy 24 méter magas, a bátrabb túrázók által kilátóként használt betontorony. Így itt juthatunk fel a hegység legmagasabb pontjára, pontosan 504 méter magasra. Ezzel pont négy méterrel hagyjuk magunk alatt a dombokra alkalmazott földrajzi magassági határt, azaz a Vértes területén egyedül itt szívhatunk hivatalosan is hegyi levegőt. A mámorító élményhez hozzájárul a tökéletes körpanoráma és a süvítő széllel párosuló árbóckosárérzés.
Az egykori, ma már használaton kívüli és üresen álló geodéziai mérőtornyokkal kapcsolatban mindig felmerül a kérdés: nem túl veszélyes felmenni a tetejükre? Mi is megvizsgáljuk a fém létraszerkezetet: fixen áll, csakúgy, mint a tetőn a korlát. A felmászás nem igényel nagyobb technikai tudást a legkönnyebb szintű via ferrata pályánál, ezért úgy döntünk, hogy óvatosan, de felhágunk a tetőre. Félreértés ne essék, nem javaslom ezt bárkinek, de szerintem mindenki a maga felelősségére el tudja dönteni, hogy mennyire tartja biztonságosnak a feljutást.
A pár perc hegyi levegőzés után visszaereszkedünk a dombi levegőrétegbe, és folytatjuk az utat, elhagyva a széles hegytetőt. Búcsúzóul azért még megjegyzem, hogy bár a körtvélyes szó a Czuczor–Fogarasi-féle Magyar nyelv szótára szerint legelőt takar, amin vadkörtefák tenyésznek vagy tenyésztek, sajnos egyetlen körtefát sem tudok kivenni a tölgyfák között. Igaz, cseresznyét sem, pedig a turistaút a Cseresznyés nevű helyen megy keresztül a fennsíkon a szintén macskátlan Macskabükk és Macska-dűlő között. Micsoda élet lehetett itt egykor!
Mielőtt elérnénk a Szép Ilonka-forrást, egy felfestett felirat figyelmeztet az egyik fatörzsön, hogy Gráciák jobbra! Lehet egy ilyen invitálásnak ellenállni? Persze hogy nem, pláne, hogy a térkép szerint a jelöletlen ösvényen megközelíthető hasonló nevű bérc igen szép kilátással kecsegtet. Így is van, a 300 méterre fekvő Gráciák-bérce a legszebb természetes sziklapáholyt kínálja a Vértesben, széles belső panorámával. Le is pihenünk kiélvezni a látványt, a gyepes sziklapad tökéletes helyszín arra, hogy elfogyasszuk a reggelinket.
Vizet a szendvicshez a Szép Ilonka-forrásnál tervezünk inni, amihez az út – visszatérve a P jelzésre – egy erdei Szűz Mária-szobor mellett visz el. A forrásból gyengén csörgedezik a friss víz, egész finom. Az elnevezés Vörösmarty Mihály versének állít emléket, itt ülhetett valahol a nevezetes vadász (Mátyás király) „hosszú méla lesben”, aki vad helyett végül Ilonkával vigasztalódott. A forrás környéke népszerű, messze itt találkozunk a legtöbb túrázóval a hegységben.
Szép, magas falú árkokban-vízmosásokban hagyjuk el a hegység belsejét Vértessomló felé, aminek határában még egy pofás kilátó vár minket a 315 méter magas Nagy-Somlyón. Igaz, ehhez egy jelentősebb, összesen két kilométeres kitérőt kell tenni a Pirosból kiágazó P▲ túraúton. Kicsit megpróbálnánk rövidíteni a faluszéli Óhegy (zsák)utcán, de az utca végén egy éltes hölgy dörren ránk a teraszról, hogy azonnal hagyjuk el a kertjét. Kicsit szürreális, ahogy a karám mellett álló két teve és egy alpaka méltatlankodó tekintetétől kísérve visszavonulunk a helyszínről.
Gabi meggyőz, hogy ha már itt vagyunk, menjünk fel a Somló-hegyi kilátóra a jelölt turistaúton. Fönt már nem is bánom, hogy megtettük, mert egy kellemes, hatszög alaprajzú, kőből épült, háromszintes tornyot ismerünk meg, ahonnan tökéletesen látjuk aznapi hátralevő utunkat Vértessomlón át egészen Oroszlányig. Lebattyogva róla áthasítunk Vértessomlón, és nekilendülünk a Majkpusztára vezető hangulatos dűlőútnak.
Majkpuszta egy premontrei monostor volt régen, ami a török korban nagyrészt elpusztult, de az 1700-as években gróf Esterházy József támogatásával újjáépült. A barokk épületegyüttest a kamalduli remeték kapták meg, de a némaságot fogadó szerzetesek otthona nem volt hosszú életű, a rendet feloszlatta II. József. Ezután egy darabig vadászkastélyként működött, majd volt itt katonai kórház, szakmunkásképző kollégium, munkásszálló is. Eredeti formájába 2012 után állították vissza. A remeteházakat elvileg szállásként is ki lehetett bérelni, de ez a lehetőség mára eltűnt a Kamalduli Remeteség honlapjáról.
Mivel aránylag későn érünk ide, bejutni már nem tudunk, csak kívülről járjuk körbe az impozáns kolostort. A közeli Bányászati Múzeum Aknatorony-kilátója is vonzana, de már az is zárva. Nincs más hátra, begyalogolunk a közeli Oroszlányra. A külső részeken több régi parasztház is felbukkan, panziónkhoz közeledve pedig felfedezzük a Piedesztálra Emelt Pucér Agy-szobrot, valamint a Kanyarós házat, aminek extrém homlokzati csempemintázata örökre beleég a retinánkba. Bányászlakótelepet vártam, unortodox vizuális orgazmust kaptam.
Szerencsés felállás, hogy panziónk falán található a KDP pecsétje is, így egy fürge stempli után elindulunk vacsorázni a közeli Négy Remete vendéglőbe. Ott az elfogyasztott sült csülköt unicummal próbálom szétbombázni a nyugodt álom érdekében, de mint másnap reggel kiderül, csak félsikerrel. A korai indulás után végigcsattogunk Oroszlány szocreál óvárosán, és rácsodálkozunk a város tavára, amit érthetetlen módon teljesen elhanyagoltak. Az egykor Oroszlánkőpuszta néven futó település egy lehangoló kültelki iparteleppel búcsúzik tőlünk.
A városhatártól egy kilométerre ismét beérünk a Vértes erdeibe. A kettéágazó útnál vadromantikus, névtelen tavacska rejtőzik befagyva. Jelzem Gabinak, hogy a mai nap a hegyi (dombi) tavak napja lesz, négy mellett is eltúrázunk. Az első kifejezetten tetszik. A két kilométerrel lejjebb elterülőnek már neve is van: a Dobai-tó a Vértes legnagyobb tava. A hegység nyugati fele egyébként tele van tavakkal, ami elsősorban az egykor kiterjedt bányatevékenységnek köszönhető. A Dobai-horgásztó vize is egy ilyen rekultivált, hatalmas bányagödör helyén fodrozódik, helyre nádassal körbevéve. Jó kis pihenőhely.
Következő vizünkig, a Kék-tóig, egy meghökkentő területen visz az út. Már a neve is fura: Cica-homok (a közelben bányagödör is van ilyen néven). Tényleg elég homokos a talaj, amit mozaikszerűen, különböző fajta fák katonás telepítésével próbáltak megfogni. Valószínűleg az erdőrész ezer kézben lehet, mert ahány kis erdőrészlet, annyiféle módszer. Van, aki pátyolgatja, van, aki tarvágja: ahány parcella, annyiféle erdőszerűség. A bizarr kísérleti növényzetnek a tájvédelmi körzet határánál van vége.
Az elsősorban horgásztóként funkcionáló Kék-tónál megpihenünk a parton. Mivel az ég eléggé felhős, a kék inkább szürkés acélkék színbe hajlik, de az egykori bányagödörből lett tengerszem partja tökéletes a nyugodt uzsonnázásra. Buddhai magányunkat kellemesen zsongítja a távolban felmorranó krosszmotorok hangja. A tavacska melegebb időben népszerű célpont lehet, még egy tanösvényt is kanyarítottak mellé.
Egy érdekes vörösfenyőfolton áthatolva hamar odaérünk a Csuka-tóhoz, ami viszont a szemünknek csalódás: száraz nád borítja a teljes vízfelületét. A két kilométer múlva következő tavacska még kisebb: egy patent módon rendbe hozott erdei ifjúsági tábor területén fekszik, félig befagyva. A Vértes tábor most üres, pár épülete bezárva, de nyaranta nyüzsöghetnek benne a gyerekek. Ahogy a neten elnézem, előzetes telefonos megbeszélés alapján szállást is ki lehet venni itt, ha valakinek úgy jön ki a lépés. Mi csak teázunk egyet a termoszból, és pecsételünk a kis oszlopon elhelyezett KDP-stemplivel.
Ha repülőgépen ülnénk, itt mondaná be a pilóta, hogy „Kedves utasaink, megkezdjük az ereszkedést a móri repülőtérre”. Szép hosszú, de enyhe erdei lejtőn baktatunk lefelé, néha igazán szép, egészséges bükkösben-tölgyesben, néha mélyebb vízmosásokban. A Meszes-völgy végén bukkan elő a távolban Mór lakótelepe, teljesen félrevezetve az érkezőt. A városba érve ugyanis nem panelépületek, hanem szépen helyrehozott régi pincék és házak köszöntenek, takaros utcákkal, parkkal.
Meg is kívánunk egy pohár ezerjót, de ahány borospince, mind be van zárva. Még a bormúzeum és vendéglő ajtaja is zárva, aminek a falára a KDP móri igazolópecsétjének dobozát szerelték. Elhelyezzük füzetünkbe a szakasz utolsó nyomatát és egykedvűen megállapítjuk, hogy a hideg februári eleji vasárnap Móron biztos nem a boros mulatságok napja. A város kellemes főterén alig pár percet kell várnunk a buszra, ami Tatabánya vagy Székesfehérvár felé visz haza minket.
Az útvonal nagyítható túratérképen:
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk. A Szépkilátás heti túraajánló hírlevelére pedig itt iratkozhatsz fel.
Hasonló túrák a környéken:
