Amióta az eszemet tudom és rendszeresen túrázom, soha nem volt ennyire gyötrelmesen nehéz feljutni egy csúcsra: amennyire látványos, akkora kihívást jelentett a Kelemen-havasok egyik legmagasabb csúcsának meghódítása. Hiába vittünk magunkkal minden szükséges felszerelést, és húztam életemben először hótalpat a lábamra, a végeláthatatlan hósivatag és a hócsapdás törpefenyő-rengeteg térdre kényszerített, ha le nem győzött is.
Nem nehéz belőni, hogy kemény túrával néz szembe az ember, amikor kétezres magasságba vágyik télen, ráadásul úgy, hogy 16 km és 800 méter szintkülönbséggel fog rá várni. Nem lehetetlen végigcsinálni ugyan, de biztos, hogy fájni fog másnap. Mi sem úsztuk meg izomláz nélkül, amikor február derekán célba vettük a Keleti-Kárpátok legmagasabb vulkanikus hegységében, a Kelemen-havasokban (Munții Călimani) magasodó Rekettyés-csúcsot (Răchitiş, 2021 méter).
Ez a csúcs egyfajta találkozási pont Maros, Hargita és Suceava megyék határán, de mint kiderült, nem csak a tapasztalt túrázók keresik fel. 70-80 éves lengyel síelők is járnak ide, mert bírják a hegyet – és persze a túra végén, a szálláson váró forró tea és pálinka sem elhanyagolható vonzerő, ahogy azt tőlük megtudtuk.
A Rekettyés-csúcs története magyar szempontból is tartogat érdekességeket. 1940 és 1944 között Csáky-csúcs néven szerepelt a térképeken, gróf Csáky István akkori magyar külügyminiszter után, aki jelentős szerepet játszott Magyarország csatlakozásában az Adolf Hitler-féle antikomintern paktumhoz, valamint a második bécsi döntés megszületésében. „A német és olasz külpolitikai irányvonal feltétlen híve volt” – jegyezték fel róla, és ez a politikai örökség valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy a második világháború után néhány évvel eltüntették a nevét a térképről.
A Rekettyés több túraútvonal metszéspontja, hiszen ez az egyik fontos bejárata a Kelemen-havasok főgerincének. Mi a fehér alapon kék háromszöggel jelzett ösvényt választottuk – és hamarosan megtapasztaltuk, miért nem ajánlják kezdőknek.
Bár a hegyre való felkapaszkodásra alaposan felkészültünk – vittünk magunkkal túrabotot a patakon való átkeléshez és a csúszás ellen, kamáslit (bokavédőt) a hó ellen, valamint csúszásgátló karmokat a jegesebb szakaszokra (nem alpinista változatot, csak egy kicsi, de hatékony verziót) –, még így is kemény próbatétel várt ránk. Életemben először a hótalp is ott lapult a csomagtartóban induláskor. Mindezek ellenére a folyamatos félméteres hóba süppedés, a mínusz 10 Celsius-fokos fagy és a végeláthatatlan, idegtépő emelkedő testileg és lelkileg is próbára tett.
Amióta Gyergyószentmiklós szomszédságába költöztem és minden reggel megmártózom a falusi élet néha izzasztó szépségeiben, azóta foglalkoztatnak igazán a Gyergyói-medencéhez közeli hegyvonulatok. Örök túratársammal, Szilágyi „Laza” Pistával türelmesen kivártuk a majdnem egy hétig tartó verőfényes időszakot, hogy a lehető legjobb körülmények között vághassunk neki a Kelemen-havasoknak. Elvégre hosszú kihagyás után tértem vissza a hegyi világba, és ha már az apaság miatt egy időre szögre akasztottam a bakancsot, nem akartuk kockáztatni, hogy a nagy visszatérést rossz időjárás rontsa el.
Ezúttal Maroshévíz (Toplița) irányába indultunk, majd onnan – Vályán (Valén) keresztül – még legalább 20 kilométert autóztunk a Lomás-kabanáig. Innen a kék háromszög mentén haladtunk tovább autóval addig, amíg a jelzés le nem tért az erdei útról egy ösvényre.
Bár a túraappok háromórás menetidőt jeleznek a mi kiindulási pontunktól, ez téli körülmények között teljesíthetetlen lenne a hó és a szintkülönbség miatt. A valóságban legalább öt órával kell számolni. A visszaút persze gyorsabb – azt mi három óra alatt teljesítettük.
Az autót magunk mögött hagyva pillanatok alatt a Toplicába folyó Kis-Lomás-patak befagyott „tündérkertjében” találtuk magunkat. Ez az a hely, ahol a víz megannyi formában mutatja meg magát a tűlevelű erdő ölelésében. Persze, megértem azokat is, akik szerint túrázni elsősorban a szép kilátás vagy a sportolás kedvéért érdemes, de egy ideje inkább azt érzem, hogy a lényeg valami sokkal mélyebb dolog. Mintha a racionális indokok – a mozgás, a látvány, a teljesítmény – csupán ürügyek lennének arra, hogy a tudatalattink végre kiteljesedhessen.
Az útvonal nagyítható túratérképen:
A túrázás nehézségeit tehát mindig valami nálunk nagyobb cél ellensúlyozza. Ha más nem, hát az, hogy végre zavartalanul nézhessünk ki a fejünkből. Hogy rácsodálkozzunk a természetre, elmerüljünk a patak jéggé fagyott alakzataiban, a hó formálta szobrokban, a csendben. Hogy végre kizárjuk a város és az ott élő emberek zaját. Útvonalunkon eltévedni nem különösebben könnyű. A patak végigkísérte az ösvényt, az „alpesi részen” pedig már messziről látható volt a meteorológiai állomás. Persze, azért itt is akadtak meredekebb, kapaszkodósabb szakaszok, amelyek alaposan próbára tették a combot és a vádlit.
Túránkat rögtön azzal kezdtük, hogy hótalpat csatoltunk a bakancsainkra. Egyesek számára a hótalp úri huncutságnak, újfajta hóbortnak tűnik – hiszen nem olcsó mulatság (nekem sincs sajátom) –, de már nagyapáink is tudták, hogy még egy teniszütőszerű alkalmatosságot is jobb a lábukra kötni, mint kilométereken át fölöslegesen dagonyázni a hóban. Kimerítő, ha minden lépésnél bokáig vagy térdig süllyedünk. Nyilván nem arról van szó, hogy végig rajtunk kell maradnia.
Mi sem használtuk túl sokáig. Ahogy a hó fokozatosan eltűnt, és a terep egyre durvább, bakancsnak való talajjá vált, egyszerűen lecsatoltuk a hótalpakat, a táskára rögzítettük, és mentünk tovább. De nem sokáig maradt így sem. Ahogy az emelkedőkkel változott a terep, úgy kellett nekünk is alkalmazkodnunk. Amikor az ösvény inkább csúszós volt, mint havas, előkerültek a csúszásgátló „macskakörmök”. Aztán amikor ezek is feleslegessé váltak, visszakerültek a táskába.
Közben átkeltünk egy hóval borított fahídon, négykézláb átbújtunk az útra dőlt fenyők alatt (összesen négy ilyen akadály várt ránk az út során), és rábukkantunk a Salvamont menedékházára is. A ház falába valaki belekarcolt egy balra mutató nyilat, mellé pedig az „50 m WATER” feliratot. Mi a hóban semmilyen nyomát nem láttuk ivóvíznek vagy forrásnak, de ez nem jelent semmit. A házikóba bekukkantva megállapítottuk, hogy akár hat embernek is kényelmes menedékhelyet nyújthat. Mármint matrac nélkül, másik öt bűzlő emberrel összezárva – így a kinti körülményekhez képest lehetne kényelmesnek nevezni.
Ezután nem sokkal egy sűrűbb növényzettel körülvett szakasz következett, ami egy tisztáshoz vitt. Talán itt ismét hótalpakra kellett volna váltani, de a 10-20 centis hóval fedett tisztás azt is jelezte, hogy a Kis-Lomás-patak felső szakaszán járunk, közel a Lomás-vízeséshez (Cascada Lomășița). Ez egy andezitlépcsőn lezúduló vízesés, ami télen jéggé van fagyva. A nehéz megközelíthetőség miatt csak a szemközti jégcsapokról tudtam képet lőni, ha biztonságban akartam tudni az életem.
A vízesésig három kilométert tettünk meg, és több száz méter szintkülönbséget gyűrtünk magunk alá. Sajnos az emelkedő nem egyenesen arányosan oszlott el, helyette inkább egyből a nyakunkba szakadt, közvetlenül a vízesés előtt. Így, amikor a térképre nézve azt láttam, hogy még 2 óra és 4 km hátra van a Rekettyésig, nem voltam boldog. Nem is beszélve a még ránk váró 400 méternyi szintkülönbségről.
A vízesés után, körülbelül 1800 méteren egy befagyott patak állta utunkat, amit nem lehetett kikerülni, csak az éles, hóval fedett köveken átsétálva. Fogalmunk sem volt, hogy a patak jege beszakad-e alattunk, ahogy arról sem, hogy két kő között mikor süppedünk térdig a hóba. Síelők és hótalpasok máshol kerültek, előttünk nem járt itt senki. Léptünk egyet, próbáltuk eloszlatni a testsúlyunkat, nem sokat időzni egy ponton – de a jég alattunk csak recsegett-ropogott.
Végül megúsztuk néhány besüppedéssel, de az örömünk nem tartott sokáig. Ekkor láttuk meg a Rekettyés-csúcs utolsó akadályát: egy hatalmas hódűnét, amelynek alján törpefenyőerdő állta az utunkat. Tudtuk, hogy a maradék pár száz méter szintkülönbség ezen az emelkedőn igazi küzdelem lesz. Felcsatoltuk a hótalpakat, és nekivágtunk a csúcstámadásnak. De ahogy haladtunk felfelé, úgy tűnt, mintha egy végeláthatatlan hósivatagban gyalogolnánk. A csúcs fölött trónoló meteorológiai állomás és szálláshely délibábként lebegett előttünk. Akármennyit haladtunk, nem közeledett.
Aztán elértük a törpefenyőerdőt. Rossz döntés volt átvágni rajta, de idő hiányában nem akartunk kerülni. A hó itt még mélyebb volt. Akárhányszor összeszedtük az erőnket és újra nekilódultunk, mindig ugyanúgy végződött: a hó fogságába estünk, egyik, másik vagy mindkét lábunk eltűnt a félméteres fehér mélységben. Csak mentünk és mentünk, a hegy pedig egyre emelkedett. Mintha soha nem akarna véget érni.
Amikor felértünk a csúcsra, és megpillantottuk a Rekettyés tetejét őrző kőbabasereget, már csak örömkönnyek hullajtásához volt erőnk, a fáradtságtól elhalványult előttünk a főgerinc és a környező hegyek gyönyörű látványa is. Egy dolog viszont tiszta maradt: a lemenő nap képe. A sárga gömb egyre narancsosabb árnyalatba vonta a tájat, én pedig közben az ujjaimat próbáltam életben tartani. Az átöltözés épp elég időt adott a mínuszoknak a csúcson, hogy csontig dermesszenek. Miközben küzdöttem a hideggel, a nap is eltűnt a látóhatár mögött, helyét a vörösen izzó hold vette át, és szép lassan ránk borult a sötétség.
Nem csoda tehát, hogy ilyen körülmények között nem sokat tudtunk beszélgetni a talpig síszettbe öltözött lengyel turistákkal, akik a meteorológiai állomás melletti menedékházban szálltak meg. És akik 70-80 éves koruk ellenére is felmásztak ide sízni, ezért azonnal időskori példaképeinkké választottunk őket. Bár jólesett hallgatni, ahogy a meleg szállásról, forró teáról és pálinkáról meséltek, mi inkább a mínusz 10 fokban fagyoskodást választottuk lefelé.
Tudtuk, hogy rengeteg időt fogunk vaksötétben az erdőben gyalogolni. És nem is húztuk az időt: olyan tempóban szedtük a lábunkat visszafelé, mintha frissen és üdén egyenesen a Rekettyés tetejéről dobtak volna le – vagy még annál is gyorsabban, mert egyikünk sem akart a medvékkel és farkasokkal vacsorázni.
Újra végigmentünk az összes akadályon: hócsapdákon, befagyott patakon, kidőlt fák alatt kúsztunk át. Háromórás utunk alatt elmerengtünk azon, mennyivel egyszerűbb lenne egy olyan helyen túrázni, mint az Alpok, ahol kevés olyan nagyvad él, amitől tartani kellene. Itt viszont a vaksötétben nemcsak minden lépésünkre kellett figyelnünk – mert egy rossz mozdulat, és 30 centi süppedés helyett akár egy meredekebb részen is lebucskázhattunk volna –, hanem arra is, hogy valami a sötétből ne okozzon nekünk szívrohamot.
Különösen azért, mert Pista pont most nem hozta a medvespray-t, nekem meg soha nem is volt. Így aztán volt okunk az „elővigyázatosságra”. Zajkeltés címszóval mindenféle hangokkal jeleztük, hogy jövünk, Pista pedig a nagyvadak tudtára adta, hogy „nagyok vagyunk, rúgunk, csípünk, harapunk”. Nem csoda, hogy az állatok mindvégig elkerültek minket – a biztonság kedvéért talán még az apró rágcsálók is menekülőre fogták.
Persze, volt pár esésem, mert nehéz egyszerre túrabotot fogni és lámpát is tartani, így néha nem ott volt a bot, ahol kellett volna. De ennél jobban zavart, hogy egyetlen kép sem készült a botladozásainkról – fekete fotókat hiába raknék ide. Az autónak a vaksötétben úgy örültünk, mintha egy világítótorony várt volna ránk a viharos tengeren. Hát még az ülésfűtésnek! És annak, hogy a kocsi első próbálkozásra beindult, és sehol nem ragadtunk be. Ezzel a túra véget ért. A lábunk már alig bírta, de a lelkünk tele volt.
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk. A Szépkilátás heti túraajánló hírlevelére pedig itt iratkozhatsz fel.
További erdélyi túráink:
- Bihar-hegység: téli túra a Szegelet-havas gerincén
- Egyeskő, ahonnan az állatkerti Nagysziklát „lopták”
- Nárcisznéző túra az erdélyi Báj-havason
- Izzasztó, de felejthetetlen az erdélyi hegyek királya, a Királykő
- Kakastaréj és más finomságok: túraválogatás Erdélyből kezdőknek és haladóknak
- Hagymás-hegység: a székelyföldi Dolomitok kőtornyain
