„A mai ünnepi összesereglés után jön a húsvéti nagytakarítás: átteleltek a poloskák. Felszámoljuk a pénzügyi gépezetet, amely korrupt dollárokból vásárolt meg politikusokat, bírókat, újságírókat, álcivil szervezeteket és politikai aktivistákat” – mondta Orbán Viktor a Fidesz március 15-i megemlékezésén tartott beszédében.
Magyar Péter, a Tisza Párt vezetője azt mondta a megnyilvánulásra: „mindig azt hiszem, hogy a miniszterelnök eléri a mélypontot, és most is azt hiszem, hogy ma sikerült neki elérni ezt a mélypontot”. A poloskázást a többi ellenzéki párt is elítélte, és több értelmiségi, civil figura is felszólalt ellene. A Magyar Bírói Egyesület (Mabir) azt írta, visszautasítják az állítást, hogy korrupt dollárokból vásárolnak meg bírákat. „Ugyanúgy tiltakozunk az ellen, hogy a bírákat kártevő rovarokhoz, állatokhoz hasonlítja” – írták. Kocsis Máté Facebookon vasárnap azt írta: Magyar Pétert a fél ország poloskának hívja, és szerinte „lenyűgöző kétszínűség, amit a Dobrev Klára, a baloldali megmondó emberek, és a liberális sajtó művel a »poloska«-ügyben”. Orbán azonban többes számban beszélt a poloskákról, és a következő mondata miatt is nyilvánvaló, hogy nem (csak) Magyar Péterről beszélt.
Bár poloskának nevezni olyanokat, akik nem értenek a kormányfővel egyet, vagy akik nem dolgoznak a Fidesz keze alá, már önmagában is erős, a történelem során egész sok példát találhatunk arra, kik és kikre használtak már hasonló retorikát: diktátorok és autokraták a második világháború alatt a zsidókat, a ruandai népirtás előtt a tuszikat, az orosz–ukrán háborúban pedig például az ukránokat dehumanizálták ilyen eszközökkel.
Poloska zsidók, csótány tuszik és náci ukránok
A második világháború előtt és alatt Németországban a náci párt tagjai esztelen hordákként és barbárokként beszéltek a zsidókról, és gyakran állatnak, férgeknek nevezték, és betegségekkel azonosították őket. A náci ideológia magja a rasszista antropológia volt: a nemzetiszocializmus politikai forradalomnak tekintette magát, és új emberképet hozott létre, ezzel együtt pedig más embercsoportokat, akik nem fértek bele ebbe az elképzelésbe, masszív ideológiai dehumanizálással illette.
Propagandaanyagokban gyakran megjelent, hogy a világot meg kell tisztítani a „zsidó világjárványtól”, és a holokauszt idején patkányoknak, tetűknek nevezték őket. Egy idő után az Untermenschen kifejezést is elkezdték használni rájuk, ami valami olyasmit jelent: ember alatti, az emberhez fel nem érő faj.
Az Egyenlőség magazin 1933. február 18-i számában azt írják: a német kancellár hivatalos lapja, a Völkischer Beobachter „a berlini zsidókat poloskáknak nevezi, kiket »mielőbb ki kell füstölni a fővárosból«”. A cikk szerint a német kormány azt is megállapította, hogy „a német zsidóság ügyeit most már Hitlernek gyökeresen »el kell intézni«”. Az 1940-es években itthon is tetten lehetett érni hasonló retorikát: Szálasi Ferenc, a Nyilaskeresztes Párt vezetője 1942-ben Nagyváradon szintén poloskázott egyet, beszéde végén „a zsidókérdést egy viccel intézte el, amely szerint ha egy háziasszony a lakását ciánoztatja, nem fogja megkérdezni a poloskákat, hogy »te megcsíptél-e, te nem«, hanem elpusztítja az egészet”.
A ruandai népirtás során is lényeges szerepet játszott a tuszik dehumanizálása. 1994-ben nagyjából nyolcvan nap alatt mintegy 800 ezer embert gyilkoltak meg az országban, túlnyomó többségük a kisebbségi tuszi népcsoporthoz tartozott. Ez volt a második világháború utáni egyik legsúlyosabb népirtás.
Nyáry Krisztián író, irodalomtörténész Facebookon azt írta: Dr. Léon Mugesera, a Ruandai Nemzeti Egyetem bölcsészkarának oktatója és a Nemzeti Köztársasági Mozgalom a Demokráciáért és Fejlődésért (MRND) nevű párt tagja 1992-es beszédében bogaraknak nevezte a tuszi kisebbséget, akiket szerinte Etiópiába vagy más külföldi országba kellett volna kitelepíteni. (Nyáry poloskázásról ír, a valóságban Ruandában csótányozták a tuszikat.) Hasonlóan beszélt a politikai ellenzék tagjairól is, akiket megfenyegetett, hogy ha nem mennek maguktól, más módon fognak megszabadulni tőlük.
A beszédet 1994-ben többször lejátszotta a kormányközeli, magánkézben lévő RTLM rádió, és a tuszik kiirtására buzdított, a műsorvezetők a csótányozást még megfejelték azzal, hogy elkezdtek csótányirtást követelni. A rádióban emellett kígyóknak is nevezték a tuszikat. A hutuk jellemzően alacsonyabbak, mint a tuszik, a rádióban így arra is buzdították az embereket, hogy „vágják ki a magas fákat”. Az RTLM-et leginkább radikalizálódott hutuk hallgatták, a felhívás így pontosan azokat találta meg, akik egyébként is alacsonyabb rendű emberekként tekintettek a tuszikra. A kormánypropaganda nemzeti önvédelemnek állította be az agressziót, és megígérte, hogy az elkövetőket nem fogják felelősségre vonni.
A dehumanizálás Ruandában már a híres csótányozás előtt is elkezdődött: 1959-ben Joseph Habyarimana Gitera, az Aprosoma radikális hutu politikai párt vezetője nyíltan felszólította az embereket a tuszi „férgek” kiirtására.
Kimeríti a dehumanizáció fogalmát az is, hogy az orosz–ukrán háború kitörését megelőzőleg, és azóta is gyakorlatilag folyamatosan náciknak nevezte Vlagyimir Putyin az ukránokat, de az orosz politikai vezetés egyéb dehumanizáló szavakat is használ a megtámadott ország lakóira. A RAND politikai agytröszt elemzése szerint Dmitrij Medvegyev, a nemzetbiztonsági bizottság elnökhelyettese például csótányoknak nevezte az ukránokat („Különféle csótányok, amik a kijevi inszektáriumban szaporodtak, állandóan azzal fenyegetőznek, hogy visszatérnek a Krímre.”), de Khokholnak is hívta már őket, ami egy orosz szitokszó az ukránokra.
Orbán Viktor sem először illet bizonyos embercsoportokat dehumanizáló kifejezésekkel: a miniszterelnök a migránsokra korábban „méregként” utalt. De a magyar közbeszédben korántsem ritka a hasonló nyelvezet: Böröcz Máté, a szekszárdi fideszes polgármester kabinetvezetője az ellenzékre utalva azt írta korábban, hogy „aki a csorda után megy, mindig szaros füvet legel”, Bangóné Borbély Ildikó korábbi MSZP-s a Fidesz támogatóit lepatkányozta, Bayer Zsolt a menekülteket „kiirtandó féregnek” nevezte. Navracsics Tibor utóbbiról akkor még azt mondta: „olyan embernek nincs helye egy közösségben, aki emberek egy csoportját állatnak tartja”. De érdemes lehet egészen Torgyán Józsefig visszamenni, ha hasonló példát szeretnénk találni: a politikus 1996-ban még „undorító férgekként” és „dögkeselyűkként” beszélt politikai ellenfeleiről.
A forgatókönyv: először kelts félelmet, aztán bármit hazudhatsz
A dehumanizációval kapcsolatos kutatások a második világháború után sokasodtak meg, a pszichológusok célja az volt, hogy megvizsgálják: hogyan lehet embereket háborúra és népirtásra késztetni. Korábbi kutatások bizonyították: a dehumanizáció olyan pszichológiai mechanizmus, ami elősegítheti az embertelen cselekedeteket. A szociális idegtudomány kimutatta: az emberek egy úgynevezett szociális-kogníciós agyi hálózat segítségével gondolkodnak más emberekről, a dehumanizált célpontokkal szemben pedig ezek a hálózatok gyakran nem aktiválódnak. Egy másik kutatás azt mondta ki: az állati szavakra vagy tulajdonságokra vonatkozó dehumanizáció növeli a hajlandóságot arra, hogy az emberek elfogadják az érintett csoportok elleni agressziót (akár szóbelit, akár tetteket), mert megváltoztatja a felfogásukat arról, mi társadalmilag elfogadott és kívánatos.
A dehumanizáló nyelvezetet gyakran a tömeges erőszak előfutáraként emlegetik. Az erkölcsi elszakadás hipotézise szerint egyes emberek, embercsoportok lealacsonyítása, megfosztása emberi tulajdonságaitól elősegítheti a szélsőséges erőszakot. A nyelvezet azt sugallja: ha az ellenfélre nem emberként tekintünk, bármit meg lehet vele tenni, nem kell az erkölcsi szabályoknak megfelelően cselekedni.
Marcel Danesi, a Torontói Egyetem nyelvészprofesszora a Politicón arról írt: ha valaki ráhangolódik ezekre a metaforákra, az agya úgy változik, hogy ezután nagyobb valószínűséggel hisz a hazugságoknak és az összeesküvés-elméleteknek. Danesi szerint a politikai színtéren ilyenkor a forgatókönyv egyszerű: először félelmet vagy bizonytalanságot kell az emberekben szítani, akár gazdasági instabilitás iránt, akár már a már meglévő kulturális előítéletek segítségével, az érzelmi alapnak azonban mindig a félelemnek kell lennie. Az agy erre válaszul a beépített védekező mechanizmusainak köszönhetően kortizolt és adrenalint termel, harcolj-vagy-menekülj válaszállapotba kerül.
Ebben az állapotban aztán a dehumanizáló metaforák igencsak hatékonynak bizonyulnak, az ember kevésbé veszi észre a hazugságokat. Kutatások szerint egy idő után lehetetlen „kikapcsolni” ezeket az összekötéseket, a hazugságok új meggyőződéssé, sőt, abszolút igazsággá válhatnak. Ha pedig az emberek elkezdenek hinni ezeknek a retorikáknak, kicsi az esélye, hogy később meggondolják magukat, még akkor is, ha olyan bizonyítékokkal szembesülnek, amik ellentmondanak az elképzeléseiknek. Ahelyett ugyanis, hogy a már jól bejáratott hiedelmeiket változtatnák meg, tudat alatt olyan információkat keresnek csak, amik megerősítik őket az elképzeléseikben.
Ez azt bizonyítja, hogy az ártalmatlan hiperbolának tűnő nyelvi fordulatok szó szerint megváltoztathatják az emberek gondolkodását, ezzel együtt pedig a viselkedésük is átalakul, ami a manipulatív politikusoknak kedvez.
Ez a cikkünk ide kattintva angol nyelven is olvasható a Telex English oldalán. Nagyon kevés az olyan magyarországi lap, amelyik politikától független, és angol nyelvű híreket is kínál. A Telex viszont ilyen, naponta többször közöljük minden olyan anyagunkat angolul is, amelynek nemzetközi relevanciája van, és az angolul olvasó közönségnek is érdekes lehet: hírek, politikai elemzések, tényfeltárások, színes riportok. Vigye hírét a Telex English rovatnak, Twitterünknekés angol nyelvű heti hírlevelünknek az angolul olvasó ismerősei között!
