Anyám 1972 után életében másodszor járt Dubrovnikban, amikor a fiammal hármasban egy várra néző lakásban aludtunk pár napot. A lakás egy gimnáziumi angoltanárnő mellékjövedelme volt. Járt hozzá három macska.
A tanárnő azt kérte, hogy ne adjunk nekik enni, és a lakásba se engedjük be őket, mert kintlakósok, ezért a bejárat előtti kis betonplaccon barátkoztunk velük. Talán fénykép is van róla, ahogy anyám és a fiam guggolnak a leanderek között, és a cirmosok szagolgatják a kezüket, hogy van-e náluk ennivaló.
Anyám feljött velünk a várfalra, és többször is körbejártuk a belvárost. Elmesélte, hogy annak idején, 19 éves korában is hasonlóan nézett ki. Mondtam, hogy csak öt évvel volt akkor idősebb, mint ahány éves most a gyerek, amire anyám nem tudott megszólalni, ezért viccelődni kezdtünk.
Elmentünk a pávás szigetre a menetrendszerű kishajóval. Anyám nem jött ki a sziklaplatóra, félt a repedésektől. Az egész rövid lépcsőkön is meg kellett állnia pihenni. Az angoltanárnő megmutatta az utolsó normális árszínvonalú éttermet a városban, jókat ettünk. Mentünk reggel piacra is, és főztem kagylót.
Anyám együtt cigizett az angoltanárnővel az ajtó előtt. Simogatták a macskákat. Az összes angolját összeszedve mondta a leanderekre, hogy very nice. A tanárnő mosolygott és bólogatott. Így beszélgettek. Volt egy külön üres teásdoboz, abban gyűltek a csikkek.
Mindennap scrabble-öztünk. Én meg a gyerek fürödtünk, és néha anyám is bejött egy kicsit a vízbe. Olvasott. Figyeltem, hogy jól érzi-e magát. Azt gondoltam, örül, hogy ott van. Vagy csak reméltem.
Mi aludtunk az egyik szobában, ő a másikban. Folyamatosan azt éreztem, hogy hárman együtt kéne lennünk éjszaka is. Benéztem a szobájába, csak a cigik voltak kirakva az éjjeliszekrényre, meg a könyve és a szemüvege.
Nem mesélte el részletesen a régi útját, csak egy-egy képet mondott el. Hogy valahol a városban rengeteg katona volt egy étteremben. Hogy akkor nem lehetett felmenni a várfalra, és hadihajók állomásoztak a város előtt, és nem volt ilyen gyönyörűen felújítva minden. Nehéz volt benzint venni, meg nem volt sok pénzük, de mindenhol lehetett alkudni, és mindenki seftelni próbált. A gyerek megkérdezte, hogy mi az a seftelés, és elmondtuk. Az egyik barátja vett osztrigát, és anyám rosszul lett tőle. Fent a hegyekben mindenhol birkák voltak az utakon. A parasztok szamárral vitték a terményt kosarakban a városba, de itt olyan nyugati zene szólt a rádióban, amit otthon nem lehetett hallani. Egy barátja apjának a Škodájával utaztak hárman.
Napokon át kérdezgettük ezekről a dolgokról, hátha magáról is elmesél valamit, de csak az érdekességekről beszélt. Egy nyilvános helyen egyszer hangosan kimondta azt, hogy jugó, majd ijedten elhallgatott és körülnézett. A fiam semmit sem értett, aztán hosszan meséltünk neki a háborúról. Próbáltuk átadni neki, hogy nekünk mit jelentett az, hogy csehszlovák vagyok, de délen élek, jugoszláv vagyok, de északon. Összeröhögtünk azon, hogy adó vagyok, de valami zavar. Elkezdtünk dúdolni. A gyerek meg gyorsan leállított minket, mert égők voltunk.
De nem derült ki, hogy mi volt az az út. Hogy anyám szerelmes volt-e valamelyik srácba. Hogy összejöttek-e. Hogy a másik féltékeny volt-e. Hogy ki volt még ott. Hogy milyen volt először meglátni a tengert.
Az utolsó nap, indulás előtt vágta le a két ágat. Mondott valamit arról, hogy ilyen szép színt még nem is látott, de én a csomagokkal meg az autóval voltam elfoglalva, és csak hümmögtem valamit, nem is nagyon értettem, hogy mik ezek a botok, amiket nedves zsebkendőbe csavarva haza akar hozni. Valami növény, gondoltam, viszi haza a gangra. Anyám lakása előtt szinte egy arborétum volt a folyosón.
A következő nyár elején egyszer felhívott, hogy majd ugorjak fel, ha kocsival vagyok a városban. Akkor adta oda a dézsát a két összenőtt leanderrel. Alig hittem el, hogy ez lett a két kis pálcából. Hát te zseni vagy, mondtam neki.
Csak vigyázz rájuk, mondta. Hát persze, hogy vigyázok, mondtam, pedig nem sok növény maradt életben nálam. Valószínűleg ezért is adta így ide. Ilyen nagyra nőve, dézsában.
Mostanában számolom fel anyám lakását, bár már eltelt pár év azóta, hogy meghalt. Az első időkben egyszerűen nem tudtunk megmozdulni a gyásztól. Lehet, egy énrészem titokban azt gondolta, hogy ha nem nyúlok semmihez, ő is ott marad.
Már a halála után költöztünk vidékre. Nemrég elhoztam a spájzából az évek óta érintetlen lekvárokat meg befőtteket. Minden meg volt feketedve a vastagon poros üvegekben. Volt, ami megerjedt. Beleöntöttem őket a komposztba. Kicsi betűkkel írta rá a celluxszalagnál keskenyebb kis cetlire, hogy például „Meggy – 2012”. Aztán gondosan rátapasztotta az üvegre a celluxot, és kisimogatta alóla a levegőt.
Az új hajtások, amik a nyáron gyökeret eresztettek, bent vannak egy fagytól védett helyen. Októberben raktam őket cserépbe. Nem vettem külön humuszt, van saját komposztunk ingyen. Kis fészket csináltam középen, belesimítottam az új, vékony kis gyökércsokrot, aztán eltemettem, és puha sárrá áztattam körülötte a földet. Rendes, dézsás leander lesz belőlük, ha vigyázok rájuk.
A főleander óriási, kintlakós növény. Jól bírja a hideget is. Tulajdonképpen két leander egy dézsában. Nem lehetne szétválasztani a gyökereiket, ezért egy lényként élnek, de két eltérő színű virágot hoznak. Az egyik az átlagos, jól ismert élénk rózsaszín, a másik egy nehezen meghatározható szín, amilyet a legtöbben még nem láttak sosem.
Az ismerőseim meg szokták kérdezni, hogy tudnék-e majd adni hajtást. Persze, majd adok, szoktam mondani.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
