Megmostuk a patakban a hajunk, és a hátizsákunkba csomagoltunk egy-egy napernyőrudat. Halott mézzel kentük be a homlokunk, vizet mertünk a méhek etetőibe, lassan pár szem kristálycukrot szórtunk bele, majd a kendőinkkel fedtük le az oldatot. Egy idő után fejtetőre fordítottuk az edényeket, fölvettük a szakadt Vanseket, aztán megszagoltuk a szelet. Üszkös tollakhoz, olvadó műanyaghoz hasonlított az illata. Amikor elkezdődött az esti örömrepülés, indulhattunk mi is.
A 67-es okádta magából a meleget. De mi kölykök voltunk, bátrak, becsületesek. És bármilyen nyúzottak is, erőt lehetett abból meríteni, hogy gurultunk a lejtőn Aszaló után, és a dombok közé üvöltöttük a Self Esteemet. A mernyei lehajtónál lecsöngetett egy biciklis zsaru. Hallotta a dalunk, és arra kért, énekeljünk neki a Nevermindról valamit. Az volt régen a kedvenc lemeze. Csillogó szemmel, ártatlanul és egyszerre mondtuk neki, hogy dehát rendőr bácsi, mi utáljuk a Nirvanát. Mérhetetlenül. Szakálla alatt pufogott, hogy így a Kurt Cobain meg úgy a Krist Novoselic.
Amikor elkezdték a Rippl-Rónai Múzeumot széthordani, besurrantunk mi is. Kosfejes juhászkampókkal vertük szét a vak projektorokat. Zsolnay-tálakkal frizbiztünk a biedermeier kanapék között. Szétvagdostunk néhány Galimbertit meg Vaszaryt, hogy a deszkánk aljára erősítsük a csonka vásznakat. Tetszettek a színeik, és óvták a kopástól a deckünk lapjait. Fullcapünkre kötöztük az Afrika vadvilágát bemutató tárlaton talált antilopszarvakat, nyakunkba akasztottunk egy-egy éles agyarat, és Serj Tankian-sorokat szavaltunk a hasznavehetetlen LED-sorok alatt. Lesett ránk ezer veszély, igyekeztünk hát veszélyesnek látszani. De mikor a többiek nem néztek oda, zsebre vágtunk egy rongybabát, hogy ha ránk tör a rettegés, legyen mit magunkhoz szorítani.
Mernyeszentmiklósnál átugrottuk a szalagkorlátot, hogy játsszunk a zenélő aszfalttal kicsit. Szembeforgalomtól nem kellett tartani, ezért ezt nem hagytuk ki soha. Izsópfű és fodros bogáncs virágzott a kátyúk között, de ezen a szakaszon mindig megtisztítottuk az utat. Az árokba gyűjtöttük a gyomot, és a Killing in the Name-et kántáltuk gazolás alatt. Fölsorakoztunk, nekiindultunk, meghajtottuk alaposan, és tudtuk, Republic-dalt kéne hallanunk, de ahogy végigsuhantunk a rovátkolt, koszszürke csíkokon, annak inkább olyan hangja volt, mintha lustán korogna egy hatalmas gyomor. Végtelen viharvonulásra emlékeztetett ez a moraj. Azt hittük, felhőket csalhatunk az égre vele. De méhek döngtek csak fölöttünk ahelyett, hogy esőcseppek mázolták volna szénszínűre a gyorsforgalmi sávokat.
Termetes tölgyfák és rothadó Teslák mellett vitt az utunk. Varjak bombáztak diószemekkel, miközben SUV-ok csomagtartóiba költözött borzcsaládok mellett haladt a csapatunk. Behavazott kunyhók bejáratainak tűntek a guanókoporsóba temetett kocsik, pedig csak korrodált lítiumion-aksik rejtőztek a kasztnik alatt. Mi viszont átjárókat képzeltünk oda, hűs pincék felé vezető labirintusokat. A mesékben hittünk, hiszen a valóság túl kegyetlennek mutatkozott. Szívósan zsíroztuk a csapágyakat, és elhatároztuk, hogy nem növünk föl soha.
Kinevettük az elbocsátott IT-sokat, akiknek a legegyszerűbb ollie-kat sem sikerült megcsinálniuk. Nem értettük az irodai székekbe kapaszkodó kivénhedt hivatalnokokat, a bankszektorból kibukott gombászokat és a politikusból lett fővadászokat, akiknek a térség öregjeit kellett volna ellátniuk. Szürkületkor félreálltunk, hogy dominózzunk, fügét együnk, és kiszabadítsunk pár csapdába esett vadat. Így persze egy-két család a közeli faluból éhen maradt, csakhogy a felnőtteknél közelebb éreztük magunkhoz az aranysakálokat.
Mások voltunk. A másolatok másolatai. Hibáznunk nem lehetett, az út volt nekünk az iskola. Nem ismertük pontosan az okot, de elfogadtuk, hogy a minket körülvevő romok az okozat. Napsárga méz enyhítette az éhünk, fütyültük a rigóktól tanult dalokat, fűszálnak éreztük magunk a lángvörös nap alatt, és bíztunk benne, hogy többen többre megyünk. És amíg tökéletesen adtuk be a flipside-okat, nem kellett gondolnunk a holnap gondjaira.
Sísapkát és pulóvereket, pufimellényt és bombereket hagytak az út mellett az előttünk itt közlekedők. Melege volt mindenkinek. És ilyentájt, miután a nap a horizont mögé bukott, a tarka pamutpiramisokat ellepték a bújócskázó nyestek és mókusok. Kíváncsian lestük a kergetőző vadakat, azok meg állták a tekintetünk. A legforróbb órákat a rudakból és rongyokból eszkábált napernyők alatt vészeltük át, de addig volt még időnk. Közeledtünk a tóhoz, és a lanyha szél füstöt fújt felénk.
Megtántorodtunk mindannyian. De hát szabályaink voltak, ettől voltunk szabadok. Aki vétett ellenük, azt a partig kísértük. Nem volt mese. Dúdoltuk vele a kedvenc dalát az utolsó kilométereken, és mert addigra teljesen beesteledett, a napernyőrudak köré csavartuk a pólónk, gázolajat locsoltunk rá a babodi benzinkúton, és meggyújtottuk a szövetet. Fáklyákkal a kézben, félmeztelenül folytattuk az utat ezúttal is. Tisztában voltunk vele, hogy a sötétség a fénynél gyorsabban mozog, a tűz viszont távol tartotta a szellemeket, így érhettünk csak épségben oda. Sosem szabadott megszegni a szabályokat.
Egyikünk mégis elszökött a táborból nemrégiben. A JBL hangfalat akarta megkaparintani, aminek nem messze tőlünk, a patak partján vert tanyát a tulajdonosa. Abban a kaptárszövésű, éjfekete csőben benne rejlett a zene ígérete. Szentül hittük ugyanis az áram második eljövetelét. Reméltük, hogy folyékonykristály-felületek festik majd színesre azt a napot. Szerettük volna, hogy a moha lepte kábelek virágba borítsák az elosztók dugaszaljait, fölbúgjanak a légkondicionáló motorok, de az ünnep úgy lenne tökéletes, ha megszólalnának a memóriakártyákba némult albumok. Mindannyian hallani akartuk a számokat, de nem akartunk ártani senkinek.
Ellentétben az MC-k korai tanításaival, a nélkülözés a legritkább esetben ülteti el a mohóság magvait. Aki azonban az árulónk lett, és aki egykor közénk tartozott, embertelenül telhetetlennek bizonyult. A napernyőrúd leplezte le. Vagyis a vérfoltok a napernyőrúdon. A tóhoz kellett mennünk vele, más megoldás nem maradt.
Az utolsó pihenő után szótlanul vettünk lendületet. Kerekeink hangja fals géppuskaropogásnak hatott. Kagylószaru és égett halnyálka bűzétől lett nehéz a levegő, ott voltunk már közel. Gazdátlan körforgalmakban imbolyogtak az árnyaink, fürkész méhek táncoltak fölénk nyolcasokat, és felsejlettek előttünk a part körvonalai.
A meder lángokban állt. Millió liliomszirom pattogott a szikkadt agyagon. Nekünk legalábbis annak tűntek a megszaggatott zászlók alakját öltő talmi oszlopok. Szóhoz semelyikünk sem jutott. Néztük csak, ahogy a langyos széllökések fésülik az élénknarancs selyemködöt.
Egy horgász legutóbb azt bizonygatta nekünk, hogy nem is ég a tó. Pikkelycsillogás ez csak tűz helyett. A hullámzó máglya halrajokra emlékeztette őt, amik szétrebbennek, ha a harcsa rabol. Ott ült most is a helyén az öreg. Föl-fölállt a háromlábú sámliról, és bár leolvadt már orsójáról a zsinór, nagyokat suhintott a tó felé. Meg akarta akasztani a dögöt, amit egész életében üldözött.
A lellei strandon álltunk, szemben a parttal, a napelempanelekből barkácsolt tákolmány tetején. A Youth of the Nationt énekeltük, mint mindig, ha búcsút vettünk valakitől. Ahogy elfogytak a szavak, és a fáklyánk is kialudt, a deszkánk orrára léptünk mindannyian. Egyszerre indultunk meg lefelé. Ringatóztunk a félcsőben, hogy gyorsabb legyen az iram – és mikor elég magasba dobott a rámpa túlfele, a tóba ugrattam engedelmesen. Megdörrent fölöttem az ég, és villám pingálta a túlpartot ezüstszínűre.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
