Balássy Fanni: Egy nemzet születése

Hónapok óta nem érzett mást, csak unalmat. Unta a puszta egyhangúságát, a legelésző marhák kérődzését, a fűszálakat táncoltató szél surrogását. Unta, hogy állandóan fel kell állítani a jurtát, majd, ha az állatok mindent lelegeltek, szét kell szedni és össze kell pakolni, és kezdeni az egészet elölről. Unta az alapszókincs földhözragadt szavait, a köznapiság dimenzióit, hogy nem tud fogalmakat társítani a benne kavargó gondolatokhoz. Unta az egyszerűséget, a célelvűséget. Unta, hogy esténként a kumiszszagú férje, Ügyek rátehénkedik, és ügyetlenül mozog benne. Unta, hogy sprőd szakálla a nyakát súrolja. Unta a fiúgyermeket váró törzs tagjainak fürkésző pillantásait és epés megjegyzéseit, amikor mélybordó folt jelent meg a pendelyén. Az unalomra egyetlen ellenszert ismert: a varázsgombát.

Szabad óráiban a sámán jurtájában húzta meg magát, elterült a prémmel terített pamlagon, elrágcsált pár falatot, és várta a tripet. Jól ismerte a bódultság fázisait, először kóvályogni kezdett a feje, és magára kellett húznia az állatbőrt, hogy ne dideregjen, aztán elemelkedett a földtől, és kezdetét vehette az utazás. Ilyenkor furcsa vidékre repült, ahol az emberek nagy négyszögletes, mozdíthatatlan kőházakban éltek, és hatalmas, fényben megcsillanó üveglapokon bámultak ki a világra. Odalenn utak keresztezték egymást, és párhuzamos sávokban színes szekérdobozok gurultak felkavaró sebességgel, a tömeg pedig nem apadt, minden föld alatti és feletti résből szivárgott. Látszólag káosz uralkodott, de ő madártávlatból pontosan felismerte a logikát. Sokszor álmodott erről a helyről, látta magát a sodródó emberárban, élvezte a gondolatot, hogy elbújhat a kíváncsi tekintetek elől.

Egy délután elkísérte a sámánt sétájára, segített gyógynövényeket gyűjteni a soron következő szellemidézéshez, amikor megpillantotta egy odvas tölgy tövében a legnagyobb gombát, amit valaha látott. A kalapján mintha egy levegőbe emelkedő madár alakja rajzolódott volna ki. Diadalmasan felszedte, megmutatta barátjának, majd a tarsolyába süllyesztette. Szinte a nyelvén érezte a ruganyos gombatestből egyetlen harapásra szétáradó hallucinogén anyagot. Amint visszatértek a táborba, a sámán jurtájába vonult, és amíg a férfi gyógyfüveket aggatott fel száradni egy tartórúdra, ő letört egy darabot a kalapból, és elmajszolta. A várt hatás azonban elmaradt. A nap ereszkedni kezdett a láthatáron, a férfiak visszatértek a vadászatból, de ő józanabb nem is lehetett volna. A sámán intése ellenére újabb darabot tört a kalapból. Alkonyodott, de sehol semmi. Nem akarta elhinni, hogy csupán egy méretes csiperke hozta lázba. Bevágta a megmaradt tönköt, majd kiviharzott a jurtából, át a sajátjába, a pamlagra vetette magát, és mérgesen fejére húzta a takarót. Ekkor járta át az első finom bizsergés, végigsugárzott a gerincén, és nem sokkal később mintha néhány centit elemelkedett volna az ágytól. Aztán beütött a cucc.

Légüres, vakítóan fehér tér, csend, ernyedt izmok, lebegés. Máskor az álmain is áttolakszik férje csípős lábszaga, de most valamilyen ismeretlen édes illat lengi körbe, amitől nyomban megéhezik. Feje előrebukik, fonatai a nyaka körül tekergőznek. Hirtelen harsány vijjogás, szárnysuhogás. Mintha tollak simítanának végig az arcán. Nyitogatja a szemét, barna paca jelenik meg előtte. Lassan tisztul a látása. Egy turul. Kihívóan köröz felette, majd egy szárnycsapással puhán landol a földön. Illegetni kezdi magát, forgatja a fejét, billegteti a faroktollát. Mi a fene?, gondolja Emese, de mielőtt hangot adhatna nemtetszésének, a turul rákacsint. Riadtan körbenéz, vajon lebeg-e körülöttük bárki más, de csak ketten vannak: a madár és ő. Sokat beszélgetett barátjával a természet titkairól, a sámánt különösen foglalkoztatta, mennyi egy töketlen fecske maximális repülési sebessége, de a tökös turul mindeddig sosem merült fel közöttük. Újabb szárnycsapás, Emese riadtan szorítja össze a lábát, ahogy az úrilányoknak tanították, vadul kalimpálni kezd, a madár gigájára markol, és szorítja, amíg ki nem guvad az állat szeme. Aztán a semmiből, mint amikor égő kanócra csippent az ember: sötétség.

Zajra ébred. Feltápászkodik, tenyere alatt hideg fém. Egy bronzmadáron fekszik, körülötte bámészkodók, fekete négyszögeket emelnek felé, és lesik minden mozdulatát. A fémturul tövében egy csinos, lengén öltözött nő áll, és számára érthetetlenül hosszú, idegen szavakat mond. A budai várnál található turulszobor mellől jelentkezünk, kezdi, ahol egy ismeretlen személy különös performanszát láthatjuk. Az ősmagyar viseletbe öltözött nő szándékai mindeddig ismeretlenek. Jelenleg a katasztrófavédelem munkatársai azon fáradoznak, hogy épségben leszállítsák a hölgyet az öt méter magas és hét méter széles emlékműről.

Emese kábán emelgeti a fejét, az álmaiban látott különös város egyszeriben a lábai előtt hever. Széles folyó hömpölyög odalenn, két partján sárga dobozok kígyóznak, és kőházak nyúlnak az égig. Aztán egy hatalmas teknőre lesz figyelmes a távolban. Mekkora jurta! Vajon ezt is kéthetente szétszedik és felmarkolják? Látása lassan kiélesedik, pillantása a városról az alatta elterülő jelenetre kúszik. Egy rikító ruhába öltözött férfi létrát támaszt a szobor talapzatához, majd megfontolt mozdulatokkal elindul felfelé. Emese segélykérően végigpásztázza az arcokat. Tekintete megállapodik egy csoporton, elsápad. Vágott szemű alakok figyelik. Hunok!, kiáltja torkaszakadtából. Hunok! A létrán mászó férfi hátranéz: Bandi, szólj be a központba, hogy készítsenek helyet a pszichiátrián! Emese összerándul az újabb idegen szóra. Lábával nagyot taszít a létrán, a fényvisszaverő ruhás férfi ordítására összeszalad a tömeg, ő pedig a ribilliót kihasználva a földre ereszkedik, és szaladni kezd. Cél: a gigantikus jurta.

Kerülgeti a szürke kősávokon araszoló különös szekereket, az egyre élesebb dudaszóra tenyerét fülére tapasztja. Bármerre fordul, ugyanazok a négyszögletes fekete tárgyak szegeződnek rá. Összeverődnek páran egy kék tábla alatt, hozzájuk csapódik. Egy hajlott hátú öregúr a botjára támaszkodva egyik lábáról a másikra helyezi a testsúlyát. A helyi bölcs! Ő biztosan tudja, merre keresse a jurtát. Mellé araszol, az öklébe köhint, de mielőtt feltehetné a kérdést, egy nagy kék doboz gurul eléjük, és a bölcs belép a varázsütésre kitáruló ajtón. Emese habozik, majd ugrik. Vigyázat, az ajtók záródnak! Ahogy azonban a bácsi után vetné magát, egy tagbaszakadt alak állja el az útját. Jegyeket, bérleteket, mondja, de Emese értetlenül néz rá. Az ürge tagoltan elismétli, arcára ugyanaz a kifejezés ül, mint Ügyekére, amikor szarvasok vágtatnak el a tábor mellett: a biztos fogás öröme. Jegyeket, bérleteket. Emese zavartan mered a férfira. Tickets, please, Fahrkarte, bitte, biglietti, per favore, billets, s’il vous plaît, entradas, por favor. A lány tekintete egyre üvegesebb. Engem nem baszol át, morogja a férfi, és már veszi is elő zsebéből a számlatömböt. Egyre több szempár szegeződik rájuk, és mintha minden pillanattal egyre többen szívnák el Emese elől a levegőt. A kék doboz lassít, lehúzódik, megáll, az ajtók kinyílnak. Most, suhan át a lány agyán. Átszökken a nyelveken szóló ipse hóna alatt. Nem szabad megállni, nem szabad hátranézni. Rohan, nem nézi, merre, ösztönösen fordul be egy-egy sarkon, kanyarog a kisutcákon, szlalomozik az emberek között. Előbb-utóbb a szellemek úgyis elvezetik a jurtához.

Nem tudja, mennyi idő telhetett el a szökése óta, de kifáradt a menekülésben, kitikkadt a forróságban. Fonatdíszei sebesre ütötték a mellkasát, bekecsét levetette, süvegét rohanás közben egy gyerek fejébe nyomta. Térdére támaszkodik, liheg, körbekémlel. Villódzó felirat csábítja be az arra járókat egy sötét helyre, ahol poharukba bámuló emberek ücsörögnek a pultnál. Itt lennie kell innivalónak is, gondolja Emese, és óvatosan betolja maga előtt az ajtót. Különös, recsegő zene jön aprócska fekete dobozokból, a falakra pedig kékesen világító, képeket váltogató kereteket erősítettek. Felmászik egy székre, tekintetével a pult mögött tüsténkedő asszonyt követi, aki aranyszínű, habzó italt tesz egy összeaszott férfi elé. Magának?, fordul Emeséhez, aki remegve figyeli a túlcsorduló habot. A korsóra bök. Sebesen veszi el a sört, kiakasztott gigával dönti magába. A furcsa keretben egy elegánsan öltözött férfi torzója jelenik meg. Megszakítjuk adásunkat, mondja. Ma délután egy ősmagyar viseletbe öltözött nő bukkant fel a budavári turulszobor tetején. Szándékai ismeretlenek, feltehetően egy szélsőjobboldali mozgalom tagja. A katasztrófavédelem munkatársa ellen elkövetett súlyos testi sértés kísérletével nyomoz ellene a fővárosi főügyészség, valamint a BKK jegyellenőre elől is megszökött a bírság kiszabásának pillanatában. Aki a város bármely pontján felfigyel a jellegzetes viseletbe öltözött nőre, haladéktalanul értesítse a fővárosi rendőrséget a képernyő alján látható telefonszámon. Emese a keretre mered, saját magával néz farkasszemet. Rendőrség? BKK? Honnan ez a rengeteg ismeretlen szó? Riadtan csuklik, orrán-száján kiszökik a szénsav. Ez igen, mondja az aszott úr, és megemeli a korsóját. De a következő pillanatban hűlt helye a lánynak.

Ahogy loholva kifordul az utcából, ott áll előtte a gigászi jurta. Mégiscsak megszánták a szellemek. Megsemmisítő az építmény nagysága. Piros, fehér és zöld fények világítják meg oldalról, ezrével özönlenek ki a kijáratain. Megdermed. Ennyi ember között hogyan fogja megtalálni a sámánt? És akkor a semmiből ott áll. Nyaka körül piros-fehér-zöld sál, hátán ugyanilyen lepel, tükörsima koponyáján megcsillan a jurtából kivilágló tejfehér fény, borotvált arcán stratégiai nyugalom, homloka ráncaiban megül törzse minden gondja. Határozott léptekkel elindul felé. A férfi megtorpan, a vele lévők somolyogva vállba bokszolják. Attól, hogy a fiúk nem rúgtak ma gólt, neked még sikerülhet, mondja az egyik, majd magára hagyják a fickót, aki megbabonázottan követi tekintetével az ősmagyar asszonyt.

És itt történik a varázslat, mutat körbe a férfi a hálószobában. A földszinti bérlakás támfalán hatalmas térkép feszül, nagy betűkkel Trianon vesztét hirdeti, bárki legyen is az. Az ágyon zöld-fehér takaró, a közepén zöld sas, a polcon aprócska turulszobrok. Emese beleborzong az emlékbe. És a varázsgomba? Szeretne mihamarabb kiszabadulni ebből a rémálomból. A férfi sokatmondó mosollyal kihúzza az éjjeliszekrény fiókját, a zoknik közül előtúr egy áttetsző tasakot, majd a lány markába szórja a tartalmát. Emesét jól nevelték, kitárja tenyerét, megkínálja a férfit. Egyszerre veszik szájukba a falatot, farkasszemet nézve rágják szét, majd leheverednek az ágyra. Oldalukra fekszenek, hosszan szemeznek egymással, amíg egyszer csak nem.

Emese hajnalban ébred, kibomlott fonatai izzadt bőrére tapadnak. Mellette mélyen szuszog a sámán, a zöld sas bal szárnya takarja be a testét. A lány magára kapkodja ruháit, és óvatosan kisurran a lakásból. Az utcán megcsapja a hajnali hideg, a szélnek tartja az arcát. A sarkon a föld alól fény szűrődik ki, követi, mozgó lépcsőfokokon ereszkedik le a járatba. Ahogy a villámgyors szekérkígyóra vár, pillantása találkozik egy szedett-vedett öltözékű lányéval, aki az elkenődött szemfesték alól elismerően rákacsint, mielőtt a szerelvénybe lépne.

A rendőrség terrorfenyegetettségtől tartva minden térfigyelő kamera felvételét alaposan ellenőrzi: Emesét utoljára a stadion autóbusz-pályaudvarán látták, ahol felszállt egy Kazincbarcikára tartó járatra, de soha nem szállt le róla.

Emese másnap reggel a saját ágyában ébredt, azzal a leküzdhetetlen érzéssel, hogy mostantól minden másképp lesz. Kilenc hónapra rá megszületett a kis Álmos, a téridő-kontinuum túloldalán pedig a gátszakadás pillanatában egy repedés futott végig a mennyezettől a padlóig a Magyarságkutató Intézet falán.