A saját esküvője napján halt meg. Már készen állt a ceremóniára, rajta volt az elegáns ing, az öltöny a díszzsebkendővel, beöltözött a teljes ünnepélyességbe, várta az indulás végzetes pillanatát. A tükör előtt állva megigazgatta a csokornyakkendőjét, majd a mellette tébláboló, nevetgélő tanújához fordult, elkérte tőle a pálinkásüveget, önmaga bátorításául ivott egy kortyot. Aztán elmosolyodott, összeesett, és meghalt.
Ezzel kezdődött, a felöltözéssel, a földig érő, csillogó tisztaságú fali tükörrel, a nyakkendő-igazítás is megtörtént már, a reális időnél tovább tartott, most nyúlok a pálinkáért, ő vagyok teljesen, én vagyok a saját barátom, de kívülről is figyelem magamat, illetve magunkat; tudom, hogy álmodom, és azt is, hogy mi következik, mindjárt összeesem, mindjárt meghalok. Egykedvűen várom a pillanatot, nem azért, mert tudom, ez nem a valóság, inkább mert valószínűtlenül hosszúra nyúlnak a másodpercek, lassítva történik minden, nehéz fenntartani a folyamatos rémületet. Kortyolok, érzem az ital maró ízét a számban, viszont mire leér a gyomromba, már egy szürke autóban ülök, a simléderes sapkás sofőr mögött. Nem látom, ki vezet, csak azt hallom, hogy lelkesen értekezem valamiről. Arról magyarázok, hogy a nagy formátumú személyiségek személyiségzavara is feltétlenül nagyszabású. A pitiáner figurák eleve kisebb hatásfokkal léteznek, kevesebb embert zavarnak. A hangom ismerős, de mintha nem az enyém lenne. A sofőr elengedi a kormányt, csodálkozva hátrafordul. Most érzékelem csak, hogy négyen utazunk, apám két kollégája is az autóban ül, ráébredek, hogy én az apám vagyok, persze, övé a hang, meg a stílus is, és azt is tudom már, hogy az ő halálos autóbalesetét álmodom, nemsokára feltekeredünk egy lámpaoszlopra. Remélem, gyorsan túl leszek rajta, talán nem fáj majd annyira a meghalás.
Tudom a baleset idejét, ezek szerint március tizenötödike van, tudom az évet is természetesen, világosan gondolkodom, de az valahogy nem merül fel, hogy meg kéne akadályoznom azt, ami meg akar történni. Ellenőrzés gyanánt azért a mellemre nézek, ott a kokárda, látom, a többieken is van, bőven 2002 előtt vagyunk, mindenki büszkén hordja. Nyilvánvaló, hogy négyünk közül csak én vagyok tisztában a következő másodpercek történéseivel, megint nyúlik, szinte megáll az idő, Ford az autó márkája, ez is beugrik, koncentrálok, emlékezni próbálok az eljövendőkre, százhetvenhéttel kell haladnunk a város közepén, jön majd egy nagy kanyar, amit kiegyenesítünk, a negyedik lámpaoszlopnak megyünk neki. Most mégis felmerül bennem, hogy szólnom kellene, de megnémulok, nem jön ki hang a torkomon. Látom a hosszú, vízszintes kilométerórát, a mutató lassan kúszik felfelé, a százhatvanat már elhagytuk.
Továbbra is görcsösen próbálok megszólalni, most hirtelen meghallom a hangomat, kiabálok, csak éppen mást mondok, mint amit akarok, teljesen mást, azt ordítom, hogy lassíts, de azt hallom, hogy Üvöltés, meg hogy Sírig tartsd a pofád, művek címét sorolom, amelyek egykor nagy hatással voltak rám, illetve az apámra, nagy rebellis volt, a hatvanas-hetvenes években óriási magyar zászlókkal ment a válogatott meccsekre, és egyszer magán hagyta március 16-án is a kokárdát, egy rendőr levetette vele, nekem nem voltak ilyen jellegű lázadásaim, maximum annyi, hogy mindenképpen csöves akartam lenni, csak nem tudtam, az pontosan mit jelent, ez mind eszembe jut, miközben kiáltozom, lassíts, lassíts, de a számon egy Ginsberg-vers sorai szaladnak ki.
Elhallgatok inkább, felesleges erőlködnöm, a távolban látom már a közelgő kanyart, apám mellettem ülő barátja – aki most az enyém – katonatörténetet mesél, a sofőr túl gyakran fordul hátra, és mindig indokolatlanul, nyilvánvalóan ebből lesz a baleset, a barát a század írnokáról beszél, őt kellett korrumpálni, ha valaki haza akart menni, szokásos honoráriuma egy doboz cigaretta és egy literes üdítő volt, jellemzően kóla, a cigi márkája változhatott, de aki ismerte őt, az tudta, a Camelnek örül a legjobban. Más kérdés, hogy mire a mesélő beszerezte a tevés mérget, az írnok leszokott a dohányzásról. Elfogadta persze, de aztán szétosztogatta. Aztán mire ismét rászokott, már nem volt katona. Vásárolta megint a Sopianaekat.
Ki gondolta volna, hogy valójában egy Petőfi-összesnek örültem volna legjobban, mondja a sofőr, ő volt tehát az írnok, innen a barátság, ezt is megtudom így, másodpercekkel a halál előtt, a többiek röhögnek, a sofőr megint hátrafordul, igen, egy Petőfi-összesre vágyott, a kilométerórára nézek, gyorsulunk, és mint a Back to the Future-ban, remegni, villódzni kezd a kocsi, most rontjuk el a kanyart, egy alagút tűnik fel, a végén vakító fényt érzékelek, ezt látta tehát utoljára az apám, valaki felordít, aztán síri csend, suhanunk hang nélkül, kiértünk az alagútból, körbenézek, egyedül ülök az autóban, a sofőr sincs sehol, egyre lassabban gurulunk, megáll a Ford.
Semmi bajom, végignézek magamon, se karcolás, se fájdalom, a kocsi is ép. De tudom, hogy nem üzemel. Kiszállok, nyugodt minden, füves tájon, mezőn vagyok, arrébb kisebb-nagyobb lankák, egy-két bokor, apró fenyőfák. Meglátok egy finoman emelkedő részt, mintha a távolból közeledne valaki. Én is megyek felé, nem csak ő lefelé. Valahonnan ismerős. Azt hiszem, tudom, még a telefonközpontban volt munkatársam, egy előző életemben. Szakszervezeti ember. Mikor már negyedik hónapja aludtam a földön, összeszedtem a bátorságomat, és odamentem hozzá. Kérdeztem, nem akar-e valami segélyt intézni nekem. Dehogynem, miért nem szóltam korábban? A pénzből már rendes albérletet tudtam fizetni magamnak.
A neve nem jut eszembe, de mindegy is, munkaruhában van, nem kérdés, hogy most itt autószerelőként funkcionál. De jó, hogy rád találtam, mondom neki, rendbe kéne hozni az autót. Nem látszik rajta sérülés, de nem indul. Meg kéne javítani, mert nekem vissza kell mennem. Persze, megnézem, mondja, felemeli a motorháztetőt. Sajnos nem tudok fizetni, jut eszembe. Mondom is neki. Hülye vagy, nevet, mit csináljak én itt pénzzel? Aha. Bevillan, amit eddig elhessegettem, ezek szerint a túlvilágon vagyok. De akkor hogy legyen, mit kérsz cserébe, kérdezem. Gondolkodik, aztán kinyögi: ha legközelebb jövök, hozzak egy adag eperbefőttet. Az nagyon hiányzik neki. Megígérem. Az autó kész, elbúcsúzom, beszállok a sofőrülésre. Meglátok a hóna alatt egy verseskötetet. Esküdni mernék, hogy eddig nem volt nála. Zöld borítós. A Petőfi-összes. Apám polcáról felismerem, még azt is tudom, hogy harminc forint az ára. És látom már tisztán, ő az, Petőfi Sándor, nem a szakszervezeti ismerősöm, ez ő, Petőfi. Ezek szerint időnként magát olvassa.
Odakiáltok neki, ne vigyem-e magammal. Tűnődik, aztán szó nélkül beszáll mellém. Nagyon lassan indulok, mesélni kezd, de már én mondom, amit hallok, én lettem ő, ő pedig sapkás sofőrré változott, helyet is cseréltünk, nem vettem észre, hogy történt. Arról beszélek neki, hogy Magyarországon nem kell tehetségesnek lenni, csak annak kell látszani, példákat sorolok, aztán abbahagyom, mert sértődötten nézi az utat. Talán magára vette. Talán arra gondol, tudom, hogy nem vezet jól, csak úgy csinál, mintha jól vezetne. Végül is idefelé okozott egy halálos balesetet. Témát váltok. Júlia a brácsás lány neve, aki tetszik nekem mostanában, a Margitszigeten lakik, a Grand Hotelben, lesz ott egy táncháztalálkozó, azon lép fel, a tévé is közvetíti. Nála maradhatok két éjszakára, csak azt kéri, hogy verset ne mondjak. Sajátot semmiképpen. Ha megállom, éjfél után kivihetem őt egy bokorba. Romantikus lesz, ígéri. És annyit szeretne még, hogy ne legyen rajtam kokárda, fájdalmas képzeteket ébreszt benne, visszajön a múlt, amikor boldog volt, de ez rossz emlék, mert ilyen már nincs. Lehetetlen kérés, nekem mindenképpen illik kokárdát viselnem, én vagyok Petőfi Sándor. A sofőr bólint, egyetért. De dühödten gyorsít. Valaki stoppol az út szélén, Táncsics Mihály az, próbál leinteni, nem állunk meg, sietünk eperbefőttért, most meg Jókai integet, milyen fiatal, pedig mintha mindig öreg lett volna, ó, már jön a nagy kanyar, idefele itt szálltunk el, nagyon gyorsan fel kell ébrednem, mert ha nem, akkor az idei ünnepen se, ma, most, ezen a nagy napon se – – –
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
