Csúcstalálkozók, videókonferenciák, megbeszélések: még a veterán hírolvasóknak is gondot okozhat az az észveszejtő sebesség, amellyel az európai biztonságpolitikai események követik egymást az elmúlt hetekben. Az európai országok pánikszerű reakcióját Donald Trump amerikai elnök hivatalba lépése indította el, aki mind szavaival, mind tetteivel a 80 éves transzatlanti szövetség szétverését, de legalábbis meggyengülését vetítette elő.
A diplomáciai nagyüzem egyik vonala egy többé-kevésbé egységes európai álláspont kialakítása az orosz–ukrán háború kérdésében. Trumpnak egyelőre annyit sikerült elérnie, hogy az ukránokon átnyomott, 30 napos tűzszüneti javaslatából Vlagyimir Putyin orosz elnök a héten elfogadta, hogy 30 napra ne támadják az energiainfrastruktúrát – ezt már Trump és Putyin telefonbeszélgetése után órákkal megszegték –, de minden további lépéshez komoly feltételeket szabott. Hétfőn folytatódnak a tárgyalások Szaúd-Arábiában, az amerikai delegáció külön-külön leül az ukránokkal és az oroszokkal is, az európai országoknak azonban továbbra sem osztottak lapot.
Miközben még nem kezdte meg a kormányzást a német nagykoalíció, a britek és franciák álltak az élére a „tettre készek koalíciójának” nevezett kezdeményezésnek. Ez többek között egy nemzetközi békefenntartó kontingens bevetését tervezi Ukrajnában, amivel majd garantálni akarnák a tartós tűzszünetet és békét.
Ezzel párhuzamosan európai vezetők egymás után jelentenek be olyan védelmi reformokat, amelyek ez idáig elképzelhetetlenek voltak a poszthidegháborús békemámorban úszó kontinensen.
Emmanuel Macron francia elnök a francia nukleáris védőernyő kiterjesztését pedzegeti, Lengyelország minden felnőtt férfi katonai kiképzését tervezi, a balti államokban kiterjesztik a sorkatonaságot. Németországban a héten Friedrich Merz már a kancellárrá válása előtt átvitte azt az alkotmánymódosítást, amivel az állami hitelfelvételt megakadályozó adósságféket úgy módosítják, hogy a védelmi kiadásoknak gyakorlatilag nem lesz többé felső korlátjuk. Trump elvárja, hogy a NATO keretében is legkevesebb a GDP 2 százalékát védelmi kiadásokra fordítsák a tagországok, de a nemzetállami kereteken kívül az Európai Unió 800 milliárd eurós csomagja is elősegítené Európa remilitarizációját.
Az irány egyértelműnek tűnik, azt viszont már többen megkérdőjelezik, mennyire lesz képes Európa átlépni a saját árnyékán. Egyesek arra kíváncsiak, miből fogja fedezni a már amúgy is eladósodott kontinens a katonai kiadások elképesztő növekedését, míg mások az állandó politikai acsarkodás és az érdekellentétek miatt szkeptikusak. Az igazán nagy vizionáriusok viszont már egy új biztonsági architektúra kialakítását látják maguk előtt, amelyben Európa vagy katonai nagyhatalommá válik, vagy teljesen eljelentéktelenedik.
Európai atomernyő
A transzatlanti rend újragondolásának egyik legegyértelműbb jele volt az, amikor Macron kijelentette a nemzethez intézett március eleji tévébeszédében, hogy „készen kell állnunk arra, ha az USA többé nincs a mi oldalunkon”. A francia elnök felvetette, hogy Franciaország atomarzenáljára építve a nukleáris védőernyőjét kiterjesztheti Európára. Bár Macron már 2020-ban is javasolta az ezzel kapcsolatos párbeszédet, az akkor érdemi visszhang nélkül maradt ötlet egészen mást jelent 2025-ben: Trump visszatérésével a Fehér Házba az Egyesült Államok látványosan távolodik Európától, kétségessé téve, hogy a NATO fenntartható a megszokott rendben, amelyben a kontinensen lévő szövetségesek nukleáris biztonságát az Egyesült Államok szavatolja. Az ingataggá vált rendszer várható, Magyarországot is érintő következményeiről ebben az elemzésünkben olvashat.
Az amerikai elnök nyilatkozatai az Oroszország által Ukrajna ellen indított háború árnyékában különösen súlyosak, főleg azután, hogy az Egyesült Államok először Oroszországgal kezdett közvetlen tárgyalásokba Ukrajna és az EU kihagyásával, érezhetően akár a megtámadott fél rovására. 2024-ben Trump egyenesen azt mondta, nem is biztosítaná a NATO alapszerződésében lévő 5. cikkely alapján a kollektív védelmet annak a megtámadott tagnak, amelyik az elvártnál kevesebbet költ saját védelmére. 2024-ben az Egyesült Államok GDP-jének 3,49 százalékát tették ki a védelmi kiadások, míg a 2 százalékot a NATO legtöbb európai tagja csak 2024-re érte el vagy közelítette meg. Trump közben már 5 százalékot is emlegetett, mondván, az európaiak védelmére most inkább az amerikaiak költenek. A NATO tagországainak összesített költségvetésének kétharmadát az amerikaiak teszik ki.
A Trump Putyinnak kedvező nyilatkozatai, az amerikai alelnök, J. D. Vance Európát érezhetően kioktatni szándékozó beszéde a müncheni biztonsági konferencián, az Volodimir Zelenszkij ukrán elnök kamerák előtti, sosem látott veszekedéssel végződő fehér házi látogatása, majd az Ukrajnának nyújtott amerikai katonai és hírszerzési támogatás időleges megvonása még inkább arra sarkallták az EU-t, illetve a NATO európai tagjait, hogy végiggondolják egy olyan védelmi rendszer megvalósítását, amely kevésbé épít az Egyesült Államokra.
Az Egyesült Államokon kívül a NATO-ban csak az Egyesült Királyságnak és Franciaországnak van nukleáris fegyverzete. A másik két elismert atomhatalom Oroszország és Kína, de India, Pakisztán, Észak-Korea és Izrael is rendelkezik atomfegyverrel.
Franciaország az EU egyetlen nukleáris erővel rendelkező országa, és annak ellenére, hogy a NATO tagja, saját atomarzenálját eddig kívül tartotta a katonai szövetségen. Ez önmagában nem meglepő, elvégre Franciaország 1966 és 2009 között hivatalosan kivonta magát a NATO politikai integrált katonai parancsnokságából – bár magából a NATO-ból nem lépett ki –, a szervezet központja ezért is került 1966-ban Párizsból Brüsszelbe. Charles de Gaulle francia elnök 1960-as évekbeli fenntartásai az Egyesült Államokkal szemben bő fél évszázad után új értelmet nyernek, miután a Trump-adminisztráció megnyilatkozásaiból úgy tűnik, Amerika és Európa érdekei nem feltétlenül esnek egybe.
Éppen azért, mert a francia atomarzenál nincs NATO-fennhatóság alatt, eddig nem is terjedt ki a francia atomernyő más országokra, ellentétben az amerikaival és a brittel. Jogilag ugyanis a brit atomfegyverek is bevethetők olyan tagország védelmében, amely ellen nukleáris támadást indítanak. Ez a garancia megfogalmazásakor, a hidegháború alatt értelemszerűen kizárólag a Szovjetunió felől érkező fenyegetést jelenthetett, bár a Varsói Szerződés keretében más országokban, így Magyarországon is tárolt atomtöltetű rakétákat.
Franciaország bejelentkezése az atomernyő kiterjesztésére azonban nem egyszerűen a NATO eddigi nukleáris ernyőjének megerősítése, hanem Trump Európától való távolodását célzó politikája következtében annak átalakítása. Sőt, ez nemcsak Európát érinti, de a NATO másik Észak-Amerika tagját, Kanadát is. Kanada ugyanis azután, hogy Trump többször felvetette, hogy az Egyesült Államok az ország 51. államaként szívesen látná északi szomszédját, szintén feszült viszonyba került Washingtonnal. Az azóta a miniszterelnöki posztról távozott Justin Trudeau kormányfőhelyettese, Chrystia Freeland reményét fejezte ki, hogy országára is kiterjed a brit és a francia atomernyő védelme.
Ki lehet váltani az amerikai védelmet?
Ezek a kijelentések önmagukban is súlyos változásokra utalnak, de egy dolog a politikai szándék és egy másik a gyakorlati megvalósítás. Az Egyesült Államok súlya a NATO-n belül a hagyományos fegyverzet és a létszám tekintetében is óriási – 1,6 milliós hadserege számszerűen a NATO katonáinak 40 százalékát jelenti –, de atomarzenáljának fölénye ennél is nagyobb.
5428 atomtöltete van, ebből 1644 van aktív állapotban. Oroszország – amelynek nagyhatalmi státuszát már kizárólag atomarzenálja adja, hagyományos hadereje sokkal kevésbé, ez látható abban is, hogy Ukrajnában mennyire távol van eredetileg megfogalmazott katonai céljaitól – jelenleg csaknem 6 ezer darabos állományából 1588 robbanófejet tart készenlétben. Kína a harmadik atomhatalom, körülbelül 500 aktív atomtöltete van.
Az amerikai részről a NATO 1949-es megalakulásától kezdve védelmet, orosz részről elvben fenyegetést jelentő állományokkal szemben az európai arzenál sokkal kisebb. Franciaország 280 robbanótöltetet tart aktív állapotban a 290-ből, az Egyesült Királyság pedig 160-at a 250-ből. Korlátozottabb a célba juttatási képesség is, technikai és földrajzi értelemben egyaránt. Az Egyesült Államok jelenleg Belgium, Hollandia, Németország és Törökország területén is tárol atomfegyvert, és megvan arra a képessége, hogy szárazföldről, levegőből vagy a tengerről indítson útnak atomrakétákat.
Ezzel szemben az Egyesült Királyság csak tengerről – négy tengeralattjárójáról – képes atomcsapást indítani, Franciaország pedig tengerről és levegőből is, de szárazföldről nem, ráadásul mindkét ország csak saját területén tárol atomfegyvereket. Igaz,
az atomfegyverek nem arra valók, hogy bevessék őket, hanem arra, hogy elrettentsék a másik – atomfegyverrel szintén rendelkező – potenciális ellenséget attól, hogy támadjon.
Egy atomháború nem nyerhető meg, a kölcsönös veszteség mindenképpen nagyobb, mint a várható haszon, de épp ezért lehet képes a béke szavatolására akkor is, ha a két szemben álló félnek van tömegpusztító fegyvere. Ez a „kölcsönösen biztosított pusztítás elve”, amely a hidegháborúban is megakadályozta, hogy a két, atomfegyverrel rendelkező szuperhatalom közvetlenül egymásnak essen.
Ha az amerikai védelemben már kevésbé bíznak az európai szövetségesek, akkor azonban valóban szükség lehet alternatívákra, kézenfekvően a franciák és a britek atomtölteteire.
Erre mint látható, Kanadától a Baltikumig van igény, amit még megalapozottabbá tesz, hogy ettől Németország sem zárkózik el. „Fel kell készülnünk arra, hogy Donald Trump nem fog maradéktalanul eleget tenni a NATO-szerződésben vállalt védelmi kötelezettségeknek” – mondta Friedrich Merz. Németország közeljövőben várhatóan hivatalba lépő új kancellárjának nyilatkozata az ország politikai, gazdasági súlyán túl azért is kiemelten fontos, mert területén vannak amerikai atomtöltetek, ám ez a több mint szimbolikus védelem sem elég biztosíték a jelenlegi helyzetben. „Meg kell vitatnunk a franciákkal és a britekkel – a két európai atomhatalommal –, hogy megosztanák-e nukleáris erőiket, vagy legalább kiterjeszthető-e ránk is részükről a nukleáris biztonság” – nyilatkozott még egyértelműbben Merz.
A németek mellett a lengyelek is érdeklődnek atomfegyverek iránt, bár Andrzej Duda elnök kijelentései alapján ők maradnának az amerikai atomtölteteknél. Ez érthető egy olyan országban, amely hagyományosan a kontinens leginkább Amerika-párti államaként van elkönyvelve. Donald Tusk miniszterelnök korábban viszont arról beszélt, hogy komolyan veszik a franciák atomernyőjének ötletét is, mondván, Lengyelország nem korlátozhatja magát konvencionális fegyverekre.
Remilitarizált Európa
Bármiféle atomernyő csak a kezdete Európa remilitarizációjának, amelynek megannyi eleme az ütőképes hadseregtől a független katonai infrastruktúra kiépítéséig továbbra is hiányzik. A hidegháború vége óta ugyanis több európai ország katonai kapacitása is a töredékére csökkent: a britek 73 000 fős hadserege például kisebb, mint 1823 óta valaha. Ezzel párhuzamosan a beszerzések ára az egekbe emelkedett, a kontinens lakossága pedig az évtizedeken át tartó béke miatt elkényelmesedett, és nem is igényelt nagyobb katonai kiadásokat.
Az európai védelmi kiadások a 2010-es évek elején érték el a mélypontjukat, amikor alig pár ország teljesítette a NATO informális (majd később hivatalossá tett) 2 százalékos célkitűzését. Az emelkedő trend aztán Ukrajna orosz inváziójával érthetően felgyorsult, kiváltképp az olyan, Oroszországhoz közeli országokban, mint Lengyelország vagy a balti államok.
Még a katonai potenciálját évtizedek óta alulteljesítő Németország is nagy változásra készült, ahol Olaf Scholz kancellár a Zeitenwende jelszóval hirdette meg az ország irányváltását. A bejelentést azonban nem nagyon követték tettek, amelynek oka a szakértők és közgazdászok szerint a német alkotmányba írt adósságfék volt. A 2008-as gazdasági válság után beiktatott törvény eredetileg a felelőtlen költekezést volt hivatott meggátolni, a valóságban azonban inkább csak gúzsba kötötte a német gazdaságot, és megakadályozta a védelmi kiadások növeléséhez szükséges hitelfelvételt.
A mindenféle német remilitarizációval szkeptikus elemzők épp ezért szisszentek nagyot, amikor Merz bejelentette az adósságfék részleges visszavonását. Mivel a Merz-féle kereszténydemokraták nem tudtak egyedül alkotmányt módosítani, a politikusnak először a várható koalíciós partner szocdemekkel, majd a kétharmados többséghez szükséges zöldekkel is meg kellett állapodnia. Merznek azért volt különösen sürgető a dolog, mert a március végén felálló új Bundestagban a szélsőbalos és szélsőjobbos pártoknak elég képviselőjük lesz ahhoz, hogy blokkoljanak bármiféle alkotmánymódosítást.
Március közepén aztán mindhárom érintett párt megerősítette, hogy sikerült megegyezni az alkotmánymódosítás feltételein. A megegyezés értelmében a GDP 1 százalékánál nagyobb védelmi kiadásokra nem vonatkozik az adósságfék. A megállapodás ezenfelül tartalmaz egy 500 milliárd eurós alapot infrastruktúra-fejlesztésre, míg a zöldeknek egy 100 milliárdos klímabüdzsét sikerült kialkudni. Ennek elfogadásáról itt írtunk részletesebben.
Közhelyesen szólva Németország felfegyverkezése szükséges, de nem elégséges feltétele Európa remilitarizációjának. Nem véletlen, hogy az orosz agressziót és az amerikai megbízhatatlanságot érzékelve a kontinens több országa is nagy iramban fejleszti a hadi kapacitásait.
A hadi kiadásokban már évek óta élen járó Lengyelország például az atomfegyverek állomásoztatása mellett félmillió fős hadsereget és minden hadra fogható férfi katonai kiképzését tervezi
(csak viszonyításképp, az amerikai szárazföldi erők jelenleg körülbelül 450 000 főt tesznek ki a nemzeti gárdát és a tartalékosokat nem számolva). Tusk nyomatékosította, hogy nem tervezik a sorkatonaság újbóli bevezetését, de azt akarják elérni, hogy minden felnőtt férfi képes legyen megvédeni a hazáját, amennyiben háborúba sodródnának.
Egy esetleges orosz agressziótól leginkább tartó balti országok már korábban bevezették a sorkatonaságot, bár annak módja és kiterjedtsége némileg eltért egymástól. Ukrajna inváziója óta azonban mindhárom állam kiterjesztette a sorozás módját, sőt, a lett elnök szerint egész Európában sorozni kéne, mert a kontinens jelenleg túl gyenge ahhoz, hogy megvédje magát.
Március közepén pedig az Oroszország által jelentett növekvő fenyegetésre hivatkozva Lengyelország és a balti államok bejelentették, kilépnek a gyalogsági aknák betiltásáról szóló nemzetközi egyezményből. Észtország, Lettország, Litvánia és Lengyelország védelmi miniszterei közös nyilatkozatukban jelentették ki, hogy az ottawai szerződés aláírása óta jelentősen megnőtt a Moszkva és szövetségese, Belarusz felől érkező fenyegetés. Emiatt rendkívül fontosnak tartják, hogy csapataiknak „rugalmasságot és választási szabadságot” biztosítsanak a NATO keleti szárnyának védelmében.
A hagyományos katonai nagyhatalomként elkönyvelt Nagy-Britannia és Franciaország szintén sebességet kíván váltani. Macron nemrég arra kérte meg miniszterelnökét, vizsgálja meg, hogyan tudnák a jelenlegi, a GDP 2,1 százalékáról 3 százalékra felvinni a védelmi kiadásokat, míg Keir Starmer brit miniszterelnök többek között a külföldi segélybüdzsét megvágva szeretne 2,5 százalékot költeni védelemre.
Beszáll az EU is
A nemzetállamok önálló kezdeményezései mellett az Európai Unió is beszállna a kontinens felfegyverkezésébe. Ursula von der Leyen bizottsági elnök február végén jelentette be a ReArmament névre hallgató kezdeményezést, amelynek keretében az EU összesen 800 millió eurót mozgósítana az ügy érdekében.
A több pilléren alapuló tervezet legfontosabb eszköze a tagállamokra kiszabott költségvetési korlátok lazítása lenne, amely lehetővé tenné az országoknak, hogy a védelmi kiadások növelése érdekében átmenetileg túllépjék a költségvetési hiányra vonatkozó szabályokat. Számításaik szerint ez a lépés akár 650 milliárd eurót is felszabadíthat a következő négy évben, amennyiben a védelmi kiadások átlagosan 1,5 százalékkal növekednek.
A második, közvetlenebb eszköz egy új, 150 milliárd eurós hitelkeret létrehozása lenne, amely a közös védelmi beruházások finanszírozását szolgálja. Ez lehetővé tenné a tagállamoknak, hogy közösen szerezzenek be kritikus fontosságú katonai rendszereket, csökkentve a költségeket. Ezek mellett a tervezet számít az Európai Központi Bank és a magánpiac növekvő szerepére a védelmi beruházások kiaknázásában.
Bár az EU-nak jelentős szerepe lehet a kontinens védelmében, az már most látszik, hogy komoly feszültség lapul az Európai Bizottság-féle szupranacionális és a nemzetállami kezdeményezések között. Hosszabb távon félő az, hogy az EU által biztosított méretgazdaságosságot megölik az egyes tagállamok saját érdekei, amelyek védelmi kérdésekben különösen érzékenyek. Jó példa erre a francia–német széthúzás, ami a fegyverek beszerzését illeti: míg előbbiek a gaullista hagyományokra támaszkodva európai gyártóktól szeretnének fegyvereket, az atlantistább Németország kiterjesztené a beszerzést amerikai és más fegyverekre is.
A március eleji rendkívüli EU-csúcson is szó volt róla, aztán a csütörtöki brüsszeli csúcson is frissen landolt az állam- és kormányfők asztalán az uniós fegyverkezési program részletes változata, valamint a védelempolitikai „fehér könyv”.
Itt nem jutottak tovább az általánosságoknál és saját maguk, valamint minisztereik felszólítgatásánál, sürgetésénél. A terv része az említett 150 milliárd eurós hitel, amit Orbán Viktor ellenez, de úgy néz ki, nem tud vétózni. Erre külön nem tértek ki a következtetéseknél, csak annyit mondtak ki, hogy folytassák „a releváns finanszírozási opciókkal” és a javaslatokkal kapcsolatos munkát. Az EU védelmének megerősítéséről egységesen fogadtak el következtetéseket, de csak Orbán nélkül, 27-ből 26 vezető nevében adtak ki szöveget Ukrajna további támogatásáról, ahogy már a néhány héttel korábbi másik csúcs végén is.
Európai béketervezet
Szintén az európai stratégiai egységet szolgálja az az alternatív béketervezet, amit Starmer és Macron vezetésével állítottak össze európai vezetők az ukrajnai helyzet rendezésére. A londoni, párizsi és brüsszeli csúcstalálkozókból – amelyeken a magyar kormány nem vett részt, Szijjártó Péter külügyminiszter többször is úgy fogalmazott, nincs semmi keresnivalójuk a „háborúpártiak” tárgyalásain – egy olyan egyezmény látszik körvonalazódni, amely nemzetközi békefenntartókkal kívánna fenntartani egy esetleges orosz–ukrán tűzszünetet. A békekontingenst a tettre készek koalíciója biztosítaná, azaz olyan országok együttműködése, amelyek hajlandóak a béke érdekében saját katonáikat Ukrajnába küldeni.
Trump is azt akarja, hogy Európa vállaljon nagyobb részt majd a béke betartatásából, és még azt is kijelentette február végén, hogy szerinte Putyin el fogja fogadni az európai békefenntartókat Ukrajnában a háború után. Maga az orosz fél már addig is rendszerint azt kommunikálta, hogy elzárkózik ettől, de aztán Szergej Lavrov orosz külügyminiszter az amerikaiak Ukrajna által elfogadott tűzszüneti javaslata után is elutasította, hogy bármilyen békefenntartók legyenek majd Ukrajnában. Putyin a 30 napos, energiainfrastruktúrára korlátozódónál tartósabb tűzszünethez és még mindig nem a végleges békemegállapodáshoz pedig olyan feltételeket szabna, amelyek Ukrajnát magára hagynák vele szemben. Megtiltaná Ukrajnának a mozgósítást, a katonák újabb kiképzését, és elzárná az utat az összes nyugati katonai támogatástól.
Nem tömegesen küldenének csapatokat, mindössze pár ezer katonát delegálna a tettre készek koalíciója az orosz–ukrán háború kulcsfontosságú pontjaira azért, hogy ezzel is jelezzék: Ukrajna mellett állnak, mondta Macron hétfőn. A katonákat főként kiképzési programok lebonyolításához használnák, és azért, hogy kimutassák támogatásukat. A francia elnök szerint a NATO-szövetségben részt vevő országokból javasolt kontingensek biztonsági garanciát jelentenének Ukrajnának, ráadásul már „több európai nemzet – és nem európaiak is – kifejezték szándékukat, hogy csatlakozzanak ehhez az erőfeszítéshez”.
Macron azt is kijelentette, hogy noha Moszkva határozottan ellenezne egy ilyen bevetést, szerinte nincs szükség Oroszország engedélyére, hiszen Ukrajna szuverén állam.
A legutóbbi, 25 ország vezetőjével tartott londoni virtuális találkozón Starmer bejelentette, hogy a tervezetük a műveleti szakaszba lépett. Ez praktikusan a tettre kész országok katonai erőinek találkozóját jelenti, folytatta a brit miniszterelnök, amihez ráadásul már olyan nem európai országok is csatlakoztak, mint Ausztrália, Kanada és Új-Zéland. Starmer azonban nemcsak határozottan kiállt Ukrajna mellett, hanem egyértelművé tette, hogy Oroszország a béke legfőbb akadálya. Ezzel arra utalt, hogy Putyin nem egyezett bele az USA által Ukrajnán átnyomott tűzszüneti megállapodásba, amit a jelek alapján az európai országok is támogatnak.
Macron a találkozó után kijelentette, hogy Európának és az Egyesült Államoknak nyomást kell gyakorolnia Oroszországra, hogy elfogadja a javasolt tűzszünetet. Oroszország „nem kelti azt a benyomást, hogy őszintén békét akar” – mondta Macron az AFP-nek adott nyilatkozatában. Macron szerint az orosz elnök éppen „eszkalálta a harcot”, „mindent meg akar szerezni, aztán tárgyalni” – mondta. Putyin végül csak a 30 napos tűzszünetnek egy sokkal korlátozottabb formáját fogadta el.
Jövő csütörtökön ismét csúcstalálkozót tart a „tettre készek koalíciója” Párizsban Volodimir Zelenszkij ukrán elnökkel, jelentette be pénteken Macron. Macron a pénteki bejegyzésében felidézte, hogy múlt héten a vezérkari főnökeik egyeztettek a francia, pénteken pedig a helyetteseik a brit fővárosban. „Véglegesítjük”, amin dolgoznak, hogy „támogassuk az ukrán hadsereget, valamint fenntartható és ellenállóképes katonai modellt építsünk, hogy megelőzzük a jövőbeli orosz inváziókat. A biztonsági garanciákat is meghatározzuk, amiket az európai erők nyújthatnak. Hogy megvédjük a békét, amit akarunk” – írta a francia elnök.
A tettre készek béketervezetének többi része egyelőre nem teljesen kiforrott. Kérdés például az, lesz-e bármilyen amerikai biztonsági garancia, ami különösképpen a britek szerint elengedhetetlen a tartós békéhez. Az sem tiszta, hogy hol állomásoznának pontosan a nemzetközi csapatok, milyen felhatalmazásaik lennének, és hogy összességében milyen szerepet játszanának a teljes béketervezetben.
A Kremlnek nem jó bármilyen európai egység
A körvonalazódó európai egység látványosan nem tetszik az oroszoknak, akik csípőből elutasítottak tehát bármilyen békefenntartókat. Emellett egyértelműen Oroszország ellen irányuló fenyegetésnek minősítették a franciák atomernyős felvetését, amely a Kreml szerint nem növeli, hanem csökkenti a kontinens biztonságát.
Kézenfekvő, hogy a NATO-n belüli konfliktust, az amerikai–európai kapcsolatok lazulását az orosz vezetés örömmel fogadja, a NATO esetleges kiüresítése elemi érdeke. Ez lényegében egybevág azzal a követeléssel, amelyet 2021 decemberében, az Ukrajna ellen indított támadás előtt két hónappal küldött Moszkva Washingtonnak, követelve, hogy a NATO infrastruktúrája húzódjon vissza az 1997-es állapotnak megfelelően, ami így Kelet-Közép-Európa, így Magyarország NATO-tagságának kiüresítését jelentené. A magyar kormányfő ennek ellenére világosan megfogalmazott igényeknek nevezte az orosz követeléseket, afféle érvként arra, hogy az oroszokban megvolt a szándék a háború elkerülésére. Orbán Viktor a Magyarország NATO-tagságának tartalmát érintő részt sosem kommentálta.
Az orosz érdekekkel azonban ellentétes, hogy Európa saját maga szerveződjön önálló védelemre, ezért minden újabb összefogást, a NATO mellett alternatívát kínáló szervezkedést értelemszerűen elítél.
Ebbe a vonalba illeszkedik bele a moszkvai reakció is, amelynek szerves része, hogy Dmitrij Medvegyev, két putyini ciklus közötti átmeneti elnök, lojális kormányfő, jelenleg pedig az orosz nemzetbiztonsági tanács alelnöke rendszeresen előadott, az összefogást bíráló szélsőséges írásaiban Mikronnak csúfolta a francia elnököt. „Maga Mikron nem jelent nagy fenyegetést. Örökre eltűnik, legkésőbb 2027. május 14-én. Nem fog hiányozni” – írta Medvegyev, utalva az elnökválasztásra.
Bőven vannak buktatók az európai összefogásban
A szándék minden korábbinál nagyobb az önállóbb európai védelemre, de ez nem jelenti, hogy a folyamat kifutása biztos volna. Önmagában már az is kérdés, mit jelent a gyakorlatban a francia atomernyő kiterjesztése: milyen esetekre vonatkozna a garancia, milyen védelmet biztosítana, és legfőképp ki döntene annak aktiválásáról. A nukleáris elrettentő erő „francia és francia is marad, az elvi szinttől a megvalósításon át a működtetéséig, az elnök felügyelete alatt” – mondta például a francia védelmi miniszter. Sébastien Lecornu szavai alapján tehát ezt, a francia érdekek mentén megvalósított, francia ellenőrzés alatt tartott rendszert terjesztenék ki más országokra is, a döntés jogát továbbra is saját kézben tartva.
Ez egybevág azzal a régóta hangoztatott kritikával, amely szerint szép dolog az európai újrafegyverkezés, de egységes stratégiai célok híján a kontinens soha nem lesz képes ellenállni a nagyhatalmaknak. Az ütőképes hadsereghez ugyanis, szól az érvelés, nem elég a modern haditechnika és logisztika, hanem kell hozzá egy megfelelő politikai hátország is. Ameddig viszont az európai országoknak széjjelhúzó érdekeik vannak, egy ponton túl nehéz lesz bármiféle közös védelmi stratégia kialakítása.
Több elemző is ezt a vonalat vélte felismerni az elmúlt hetek csúcstalálkozóiban, ahol világossá vált, hogy az EU felépítése vétóstul és bürokráciástul nem alkalmas a kontinens kollektív védelmének megszervezésére. Míg többen például az uniós csatlakozásra évtizedek óta vágyó, az említett találkozók egy részén is jelen lévő Törökországgal smúzolnak, remélvén, hogy a NATO második legnagyobb hadserege besegít a kontinens védelmében, addig mások egy közös hadsereggel rendelkező egységes európai föderációról álmodoznak.
Az is kérdéses, hogy honnan lesz Európának pénze a hadi fejlesztések finanszírozásához. Elméletileg átcsoportosíthatnának pénzt máshonnan (ahogy Starmer tette), de ez aligha lenne elég, hiszen a védelmi kiadások jellemzően nagyon drágák. Visszavághatnának a jóléti államból, amely jelenleg messze a legnagyobb kiadást jelenti az európai országoknak, de ilyen intézkedésekkel szinte biztosan kivívnák a választók haragját.
A kontinens több országa ráadásul sokszázalékos költségvetési deficittel operál, amely alapból erősen korlátozza a mozgásterüket. Az uniós szabályok ideiglenes fellazítása enyhíthet ezen a problémán, de az országok hitelezése ennek ellenére is tovább drágulhat. Itt jöhetne szóba egy egységes EU-s hitelfelvétel, mint ami a koronavírus-járvány után történt, ám a felvetést egyelőre mereven elutasították olyan fontos tagállamok, mint Németország és Hollandia.
Szintén nem egyértelmű az, van-e politikai akarat a lakosság oldaláról az ilyen jellegű reformok iránt. Lengyelország és a balti államok érthető okokból nagy iramban fegyverkeznek, de vajon Spanyolország vagy Olaszország érez-e hasonló fenyegetést? Az lehet, hogy szimpatizálnak Ukrajnával, de hajlandó lenne-e a lakosság lenyelni az újrafegyverkezés költségeit, ha az valamiféle áldozatot követelne tőlük? Az elkötelezett ukránpárti Hollandiában nemrég az EU-s katonai csomag elfogadása ellen szavazott a parlament.
A politikai bukkanókon túl az amerikai katonai kapacitások teljes kiváltása is komoly probléma. Bár az európai hadseregeknek jellemzően van néhány erősségük (például a modern légierejük), néhány kulcsfontosságú kapacitásban (rakétavédelem, dróngyártás) szinte teljesen más országokra vannak utalva. Ezeknek a helyettesítése a legtöbb elemző szerint egy nagyon komoly feladat, amihez olyan kiépített ipari hátországra van szükség, amely jelenleg nem létezik Európában.
Ezeken a pontokon összességében akár el is bukhat az európai újrafegyverkezés, bár ahogy azt már többször láttuk a történelem során, a kontinens krízishelyzetekben képes volt a megújulásra. Ennek megfelelően Trump kiszámíthatatlansága és az orosz fenyegetés akár át is lendíthetik ezeken a vitákon az európai országokat, egy mélyebben szervezett európai szintű védelmi szövetség felé terelve a kontinenst – az majd kiderül, hogy pontosan melyik országokkal és milyen formában, például a tettre készek koalíciójából kiindulva-e.
