Schillinger Gyöngyvér: Jönnek értem

A kontaktlencse összetört a szememben, ezzel egyidejűleg a borostyán áttörte a kerítést, és felkúszott a házfalra. Így mesélte anyám. Kontaktlencse egy dioptria miatt? A kilencvenes években? Úgy, úgy, kontaktlencsém volt, összetört, és apám az erdőből lopott fadarabokkal erősítette meg a vékony fémkerítést. Aztán elromlott az ország, pedig még el sem kezdett javulni, apámat kicsapták a gyárból, miután néhány szerszámot nem sikerült átcsempésznie a kapun, és még egy felest is találtak a kabátja belső zsebében. Pedig fel se bontotta.

Anyám mindig fel volt készülve a legrosszabbra. Ha az ember elfelejt félni, egy váratlan pillanatban úgy zuhan ránk az élet, hogy ott maradunk kiterítve, mint nagyapám medvebőre a nappali közepén, és csak nézünk ki a fejünkből, hogy mi van. De akkor már késő lesz.

Anyám képzelete élénk volt, és nagyrészt jól fejezte ki magát – ez az anyai örökség. Apám után egy csomó történelemkönyv maradt, apám hitt abban, hogy visszatérhetünk egy szebb korszakba, hogy a történelem megismétli önmagát.

A cigaretta ráég az abroszra, a gázpalackok felrobbannak, határainkat áttörik az oroszok – anyám így fokozta magában a dolgokat, nagyanyám nyomán. Nagyanyám ötvenhat októberében szülte anyámat, és két fájás között látta, nem elképzelte, hanem látta, hogy rájuk szakad az ég, és apró legyekként hullanak a repülőgépek.

Apám a világégésben hitt, hogy egy nagy pusztulás után az emberiség újra alulról építkezik, és kisközösségekben marad a hatalom, mint hajdanán – apai nagyanyám vallásos volt. Vissza az egyszerűséghez, a kétkezi munkához, éljenek a manufaktúrák. Apám álmában asztalos remekműveket készített.

Anyai nagyapám halat boncolt, megnyúzta a nyulat, az egész csirkéből kiszedte a belsőségeket. Vért sütött, velős rántottát készített, a hal fejét belepasszírozta a halászlébe. Próbálta továbbvinni dédszüleim hagyományait – az ételt birtokba kell venni, csak az a miénk, amit megölünk. Anyám szerint vérszagban úszott a lakás, és sose készített apámnak töltött paprikát – bele nem mártotta kezét a darált húsba. Igenis a véres részletekben van az igazság, mondta nagyapám, és belecsúsztatott egy pontyot a kádba.

Anyám imádta a gépzsír és a vaspor szagát apám munkásruháján. Apám szerette anyám reformkonyháját, nagy barna szemét, törékeny alkatát. Fel tudta emelni a plafonig.

Anyám nem tudott sírni nagyapám temetésén, apám megkönnyebbült, amikor eltemették az öreget. Akkor mintha megállt volna az idő, vagy a múlt, jelen és a jövő összekapaszkodott volna az örökös várakozásban. Állt a kiságyam felett, és nem fogta fel, hogy anya lett – apám így mesélte.

Tejgőz szállt fel a melléről, a gőzben meglátta saját magát. Mentő vitte el, apám tehéntejet adott nekem, akkor lépett a képbe apai nagyanyám. Egyszerűsítette a lakást, és klórral mosta a fehér ruhát. Rendezett környezetben megnyugszanak az idegek. Felesleges annyit olvasni, mi ez a sok könyv, elveszi az ember eszét, elég a napilap, tévéújság. Még az is sok. Anyám őrjöngött, amikor hazajött a kórházból.

Látom anyámat és apámat, ahogy kihajolnak egy vonatablakon, tekintetükkel keresik az állomást, ez a bizonytalan, keresgélő tekintet anyám és apám.

Toporognak, ott ülök anyám karján abba a pöttyös kistakaróba csomagolva, nézik, hogy is nyílik ez az ajtó, aztán szatyrokat cipelnek valahova, utazótáskát, költözünk, és egyikőjük se mondja, hogy ezután jobb lesz. Múljon el a rossz, távozzon a sötétség – állítólag nem emlékezhetek rá, hogy apai nagyanyám ilyeneket mondott, miközben furcsa mozdulatokat tett anyám feje körül, aki le volt sápadva, fogyva, tisztára, mint egy kísértet.

Nem hasonlít ez a gyerek senkire, mondta valaki, akkor anyám évekig megfigyelés alatt tartott.

A túlélésre neveltek, ez biztos. Mindent meg kell enni, tanuljak meg úszni, ne feleseljek, legyek jó, és rendesen vágjam a körmömet. Senki nem bírja nézni a koszt a körmöm alatt. Szedjek fel pár kilót, mert elvisz valami betegség, egy kis feleslegre szüksége van a szervezetnek. Simogatás bizonyítványosztáskor. Amikor egyetemre jelentkeztem, mindketten szorongani kezdtek – hova vezet ez?

Gyanakvással figyelték a változásokat. A határok feloldódnak, integráció, vállalkozás – miért kell annyira szabadnak lenni? Amerikai védőernyő – legalább ez.

Elmentek szavazni, de titokban mindketten az isteni könyörületben bíztak. Hogy a világ először mindig kitágul, mielőtt magába zuhan.

A borostyánt aztán levágták a falról, nézték a puszta fehér házfalat. Meggyőzték magukat, hogy így volt helyes. A szomszédban építkezni kezdtek, fákat ültettek, apám pedig kiszedte a bedőlt drótkerítést, betont öntött alapzatnak, és rendes léckerítést fabrikált, szerinte a legszebbet a környéken. A szomszéd fügefája így is átnyúlt két léc között, anyám egy évig tűrte. Egyik reggel aztán elpattant nála valami, így mondta, fogta a metszőollót, levágta az átnyúló leveleket, áthajolt a kerítésen, levágta az egész ágat. Dobogott a szíve, várt. Várt. Bement, eltette az ollót, kiment, néha átnézett a szomszédhoz. Csodálkozott, hogy azután nem történt semmi.

Apám motorszerelő műhelyt nyitott a garázsban, anyám megnyugodott, és paprikát ültetett a kiskertben, és lassan beletörődtek, hogy csak hétvégén jövök. Ez volt anyámék aranykora. Bezárt a sarki bolt, de jól van, jött helyette másik, egy nagyobb, sosem látott márkákkal – meg lehetett szokni.

Elköltöztem, és anyám minden reggel felhívott, egyfajta babona volt ez, hogy ne történjen velem semmi rossz. Anyám szerint bennem él tovább valami, ezt nehezen tudta megfogalmazni, valami, ami neki is megvolt régen.

Gyerekkori történeteket mesélt. A szomszédnál kiöntött a víz, folyt a bejárati ajtó alatt, csőtörés, a gyerekek rohantak az utcára, például ez a rohanás. Nem a nosztalgiáról van szó, mondta, nem az, hogy hajdanán. Hanem úgy általában az élet. A megnyugtató keret, a reggel és az este, a boncolt állatok undorító, ismerős szaga, a molyirtó, vasalt ágynemű, hogy ezt vitted magaddal mindenhova. Szaladhattál, de jött veled az otthon, az érzés, hogy végül is minden úgy történik, ahogyan meg kell történnie.

A vállamra tette a kezét, a szemembe nézett. Ezt te viszed tovább, ugye érted?

Később a dolgok összekeveredtek az emlékezetében. Apám motort szerelt, szüretelte a paprikát, a ringlószilvát, és elkezdte járatni a napilapot – próbált lépést tartani az eseményekkel. Anyám napokig nem hívott, azután óránként, ilyenkor hol gyerek volt, hol öreg. A kazán be fog robbanni, elviszi a fél házat, aki túléli, csattogó szárnyú falepkét kap.

Kijózanodtam a gyerekkorból, megtanultam a kiskapukat. Három munkahelyet hagytam ott egymás után, és két fiúm volt egyszerre. El kellett döntenem, hova tartozom.

Amikor a repülők tényleg hullani kezdtek az égből, anyám számára az az emlékezet volt. Apám igazán akkor kezdte el anyámat szeretni. Az elkezdett és soha be nem fejezett ringlós pitékkel, a mosógépben felejtett, poshadt alsóneműkkel. Hogy éjszaka meztelenre vetkőzik, és áll az ablakban, és tudja, mi fog történni, mert már minden megtörtént ezelőtt. Apám boldog volt. Ha megtörtént a legrosszabb, akkor nincs miért rettegni.

Anyám álmában szoptatott. Mutatta a mellét, amikor meglátogattam őket, nézzem, hogy végre kinyíltak a tejcsatornák, elmúltak a göbök. Néztem a mellét, és csodálkoztam, hogy öregen sem lógnak úgy, ahogy elképzeltem. A tej miatt, mondta anyám, mintha hallaná a gondolatomat. Apám az ágya mellett állt, és bólogatott, arra az arckifejezésére emlékszem a legjobban. Komoly volt, de ünnepélyes – mintha éppen ilyen utolsó évekre készült volna. Kikísért a kapuig, a kezembe nyomott egy szatyornyi apró, göcsörtös paprikát, hogy ezt majd egyem meg. Mert rendesen kell enni, bármi is történjen. Anyámnak a vérszag, nekem a paprika.

Felutaztam, leutaztam, ez az ingázás volt az életem, két város, két munkahely között. A katonák csak a határokon állomásoztak, a határig senki nem ment el, aki pedig ott élt, régen elment vagy beljebb költözött. Apám a kuka aljára tömködte a napilapokat, mint régen anyám – elvesztette a fonalat. Leültetett a konyhaasztalhoz, hogy ő már öreg, de nekem még ott az élet, a lehetőségek, de ezekről én biztosan többet tudok. Egy bicikli-gumibelsőt szedett ki a mosogató alól, kitekerte, abban volt a pénz, havonta máshova teszi, fel fog hívni, hogy éppen hol találom. Aztán már nem izgatta magát.

Még van idő, mondta sejtelmesen anyám. Reménykedett, hogy végül megértem, miről beszél.

Valaki futott utánam a vonat mellett, és azon gondolkodtam, hogy ez jelent-e valamit. Lesz-e, aki rám húzza a hálóingemet, ha egy kora tavaszi éjszakán túl sokat ácsorgok meztelenül az ablak előtt, és a réseken bejön a hideg. Belém költözik-e anyám, anyai nagyapám és így tovább, a többi, az a rohanás, a pillanat, amit anyám képtelen rendesen elmesélni? Apámból a csöndes, utolsó napok?

Álmomban újra bedőlt a kerítés, apám állt fölötte, hogy pedig ez volt a legszebb, és most már biztosan nem fogja újrakezdeni. Apró szilánkokat szedtem ki a szememből, és attól féltem, hogy ami bent marad, beépül a szemembe, és most már örökké egy régi műanyagon keresztül fogom látni a dolgokat.

Nem szálltam le, amikor katonák vártak az állomáson. Szép, fiatal férfiak jöttek, bármelyik elvihetett volna. Lebuktam az ablak alá, lapultam, amíg lehetett. Akkor futott át rajtam minden, a borostyán, a házfal, apám mellényzsebében a feles, az átaludt délutánok, robbanó gázpalack, bezárások, zizegő szatyor a konyhapulton, hogy miután leteszik, egy darabig még magától zizeg.

Vártam. Várok.

Jönnek értem a katonák, hogy számonkérjék azt a valamit, amit nekem kell továbbvinnem.